Hirdetés

darawona : A vér kötelez II

Rituális gyilkosság

1

Az üdvözlünk Blarney-ban tábla olyan hirtelen bukkant fel a szemem előtt, hogy megrezzentem, tenyerem izzadni kezdett, kezeim remegni, egyből rámtört a hányinger.
Tisztára, mint az első szerelem.
Kezembe kaptam a mobiltelefonom, majd tárcsáztam Percy-t. Pár hónapja vettem neki egy telefont és megtanítottam a használatára, ami igen nagy erőfeszítést jelentett szerencsétlen férfinak. Hatalmas mancsaival nehezen tudott apró tárgyakat megfogni, ugyanis legtöbbször az lett a vége, hogy porrá morzsolta.
Kicsöngött, majd pár pillanat múlva egy fáradt hang szólalt meg.
-Igen?
-Samantha vagyok.-mondtam engedelmesen.-Percy szólj Ronaldnak, hogy menjen tovább egyenesen, majd kanyarodjon jobbra. Lefordultok az erdei útra, majd a közeli tisztáson letáboroztok.
-Miért, te nem jössz velünk?-kérdezte kétségbeesetten.
-Nekem még van egy kis dolgom.-mondtam elmerengve, titokzatosan.
-Rendben.-válaszolta komoran, majd letette a telefont.
Mélyet sóhajtottam, majd feltekertem a rádió hangerejét.
Nyugalom Sam, nincsen semmi baj.
Fülemben és az agyamban éreztem a zene borzongató lüktetését, egész testem bizsergett, tekintetem az utat figyelte meredten. Kedvenc számom ment a rádióban, amit égi jelnek vettem, megnyugtatott és feltöltött energiával és erővel, amire jelen körülmények között borzasztóan nagy szükségem volt.
Horrorisztikus dallamok csendültek fel, a bőgő csattogott, én pedig elmerülten doboltam a kormányon remegő ujjaimmal.
Ismerős környék tűnt fel a látóhatáron, én pedig berezelten leparkoltam az út szélén.
Mintha az első randimra sietnék, ovisan viselkedek, és ebből kezd elegem lenni. Nem ilyen beszarinak ismertem meg magam, mindig határozott voltam, képes arra, hogy palástoljam valódi érzéseimet, erre most…
Pff… Beszarás.
Kezeim remegtek, tekintetem vadul kutatott az ismerős emlékek után, egész lényem reszketett, vágyott a régi arcokra és illatokra.
Indíts már.-szuggeráltam dermedt lábaimat, sikertelenül.
Így ültem, néma magányomban, addig, amíg a nap el nem tűnt a horizont mögött, és teljes sötétségbe nem borult a környék. A hold kékes fénnyel borult rám, én pedig próbáltam bátorságot meríteni sugárzó energiájából.
Mély levegőt vettem, majd tövig nyomtam a gázt.
Csikorgó kerekekkel indultam el, fülsértő zajjal az éjszakai csendben. A város lassan elmaradt mögöttem, az erdő vészjóslóan vett körül. Bagoly huhogott az egyik közeli fán, én pedig elszántan haladtam úti célom felé.
Lekanyarodtam az erdei útra, majd tovább haladtam, egyenesen a borzongató Adams-kastély felé. Persze csak én neveztem el Adams-kastélynak, mivel pokolian emlékeztetett kedvenc régi történetemre.
A kapu nyikorogva, kérés nélkül kitárult előttem, éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Nem mindennapi látvány volt, inkább hátborzongató, mint kedves.
Lassan ráfordultam az útra, majd lefékeztem a ház előtt.
Ügyes kislány.
Nagy levegő és kiszállni.
Próbáltam eleget tenni utasításaimnak, habár nehezemre esett. Első látogatásom sem tett rám túl jó benyomást, mondjuk azt, hogy emberfeletti segítséggel léptem át a küszöböt, vagyis lebegtem át a küszöbön Maci karjaiban.
Most pedig önként és dalolva, mély fájdalommal a szívemben beléptem a Pokol házába.
Kirázott a hideg még a gondolatára is.
Kiszálltam a kocsiból, megbabonázva elindultam a hatalmas díszes ajtó felé.
Az pedig, lássanak csodát, magától kinyílt, fülsiketítő nyikorgás közepette.
Rám pedig az a nem túl hálás feladat várt, hogy belépjek rajta.
Brrr…


2


A sötétség mögém lopakodott, körbeszaglászott, majd egy határozott mozdulattal seggbe billentett. Egyensúlyomat vesztve zuhantam a poros padlóra, kétségbeesetten védve arcomat az eséstől. Kezeim felhorzsolódtak, derekam sajgott, dühösen morgolódva tápászkodtam fel a földről.
Micsoda fogadtatás.
Az egyetlen fényforrás egy gyertyacsonk halványan pislákoló lángja volt, én pedig próbáltam tájékozódni, buzgón védeni a vérem.
Jeges leheletet éreztem a nyakamon, illata belopózott szaglónyílásaimba, mohón szippantottam magamba az emlékeket. Valami elsuhant mellettem, éles fogak karcolták bőrömet, de nem ijedtem meg.
Már nem.
Halványan elmosolyodtam, majd határozottan felcsattantam.
-Meg ne próbáld.-mondtam.
Zaklatóm dühösen toporzékolni kezdett, éreztem, hogy tétovázik.
-Miért kell neked mindig elrontani a játékot?-kérdezte sértődötten, villámgyorsan előttem teremve.
Szája mosolyra görbült, tekintete elmerengve méregetett.
Roxie volt. Az édes és fanyar modorú Roxie.
Ezekben a pillanatokban imádtam, vágytam az ölelésére, érintésére, szavaira.
Vörös haja borzoltan, mégis rendezetten omlott hófehér, csupasz vállaira, zöld szemei hívogatóan csillogtak, mintha az öröm halvány jeleit véltem volna felfedezni benne. Márvány bőrén szinte világítottak az apró szeplők, imádnivaló volt, törékeny és gyönyörű. Hófehér ruhát viselt, ami lazán körbetekeredett karcsú derekán, izmos combjain és feszes mellein.
Roxie…
Kimondhatatlanul örültem neki, habár nem kedveltük túlságosan egymást.
Úgy tűnt mindketten a másik emlékeibe kapaszkodtunk, örültünk egymás látványának, vágytunk rá.
Így álltunk néhány percig, majd Roxie türelmetlenül megtörte a csendet.
-Mi járatban errefelé Drágám?-kérdezte mézesmázos hangon, de éreztem, hogy keserű és csalódott.
-Gondoltam meglátogatom az én kedves ismerőseimet.-válaszoltam hasonló hanglejtéssel, édesen csücsörítve hozzá.
Színészi teljesítményem csillagos ötös volt, kár, hogy Roxie nem értékelte annyira.
-Gyere be.-intett törődötten, a végtelen ruha alól cigarettát varázsolt elő, majd meggyújtotta.
Úrinő volt a javából, még mindig ámultam és bámultam a tüneményt, habár tudtam, hogy ez csak egy álca, egy varázslat, de nem tudtam kiszakítani magam a bűvköréből.
Több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára itt jártam, az emlékek fájdalmas árvízként lepték el szívemet, én pedig halkan szipogtam, nehogy valaki meghallja. Némán követtem az elillanó szépséget, megbabonázva bámultam ringó csípőjét és füstölgő cigarettáját.
Ennyire régen lett volna?
Hiányzott minden, ami régen volt, hiányzott minden személy, aki durván berobbant az életembe, majd egyetlen szó nélkül kiszambázott onnan. Tekintetem folyamatosan egy arcot keresett, fülem és minden testrészem egyetlen hangra várt. De a hang nem csendült fel, az arc nem bontakozott ki az emlékek sűrű ködéből, szívem nem talált megnyugvást.
Nagyot csalódtam, de a remény halvány lángja még pislákolt szívemben.
Lehet, hogy alszik, vagy vadászik, vagy fontos dolga akadt, vagy…
Vagy és pont.
Mi minden magyarázatot próbál gyártani éhes agyam. Legbelül éreztem, hogy valami nem stimmel a házban, valami hiányzik belőle. Keserűséget és csalódottságot árasztottak a falak, az egész épületben hideg volt és üresség. Valaki hiányzott belőle és ezt a vámpírok is megszenvedték.
Csak nem…?
Arra gondolni sem mertem. Grubellel nem történhetett semmi, hiszen ő sebezhetetlen… vagyis annak akarom tudni. Pedig nem az és ezt egy évvel ezelőtt be kellett látnom.
Tekintetem előtt megjelent sápadt, vértelen arca és alélt teste, egész testem remegni kezdett, vacogtam a félelemtől.
Tudnék róla, ha valami baj történt volna. Tudnom kell róla és kész, én pedig nem tudok semmiről, tehát nem történt semmi. Téma lezárva.
Némán lépkedtem, követtem a vörös hajzuhatagot, majd a rideg terembe érve megtorpantam. Roxie mélyet sóhajtott, parázsló cigarettája egy kristálypohárban landolt. Hátrarázta vörös sörényét, majd kecses mozdulatokkal intett, hogy foglaljak helyet.
Lesimítottam ruhám láthatatlan ráncait, majd szerénykedve, szégyenlősen leültem az egyik bőrfotelbe. Házigazdám követte példámat, apró rózsaszínű nyelvével megnedvesítette ajkait. Némán egymást szuggerálva ültünk néhány percig, majd Roxie ismét elővett egy szál cigarettát és rágyújtott. Ideges volt a drága, habár meg tudtam érteni. Érezhető volt a feszültség a házban, Roxie kisasszony keze pedig vad táncot járt.
Gondoltam én leszek az, aki megtöri a csendet, hiszen mégis én pofátlankodtam az otthonukba.
-Történt valami érdekes errefelé?-kérdeztem érdeklődve a nőtől, hangom megremegett, próbáltam visszafogni az érzéseimet.
Szívem szerint rögtön lerohantam volna a vámpír kisasszonyt, de nem tehettem, az nagy udvariatlanság lett volna részemről. Így hát úgy döntöttem, hogy lassan vezetem fel a témát.
Roxie gúnyosan felcsuklott, mintha próbálna elnyomni egy keserű nevetést, majd savanyú arccal kifújta az ezüstös füstöt.
-Drágám, nem hiszem, hogy túlságosan érdekelne, mi van velünk, hiszen egy éve nem is láttunk, nem is hallottunk felőled. Mintha a föld nyelt volna el téged. Egy ideig próbáltuk felvenni veled a kapcsolatot, nagyon fontos volt Hugh-nak,…-itt izgatottan mocorogni kezdtem, torkom kiszáradt, öntudatlanul előrébb hajoltam hozzá, amit egy gúnyos mosollyal viszonzott.-…hogy megtaláljon, de feladta a keresést.
Csalódottan hátradőltem, torkom marta sós könnyeim feltörekvő áradata, de nem hagyhattam, hogy megtörten lásson, nem adom meg neki ezt az élvezetet. Buta mese az egész. Ha Hugh meg akart volna találni, akkor meg is talál, hiszen olyan vérlázítóan egyértelmű volt, hogy hova megyek… Pff…
Véleményem és gondolataim kiülhettek az arcomra is, mert komoly arckifejezéssel elnyomta a csikket, majd közelebb húzódott hozzám.
-Hugh nagyon aggódott érted, ha hiszed, ha nem.-vágta az arcomba sértődötten.
Ezen elvitázhattunk volna egészen reggelig, de tudtam, hogy értelmetlen lenne, így mélyet sóhajtottam és megadtam magam, Roxie pedig elégedetten hátradőlt a fotelben. Az örök győztes.
-És most hol van?-vágtam az arcába pofátlanul.
Roxie elkomorodott, arcáról eltűnt az elégedett mosoly, tartása megfeszült, egész lénye zaklatott lett és zavart. Próbálta kerülni a tekintetem, de nem tudta sokáig, hiszen akkor veszített volna, és azt nem bírta volna ki törékeny lelkivilága, már ha van neki olyan. Gyerekes játékot űztünk, de én kezdtem élvezni, hiába is fájt a válasz, ami már megfogalmazódott a fejemben. Grubel elment, Grubel nem jön vissza. Csak ne fájna annyira még a gondolata is.
Roxie zavartan megköszörülte a torkát, majd felállt és idegesen a bárpulthoz lépett. Kezei vakon kutattak a hűtőben, majd átszellemült arccal elővett egy palack vért. Az üveg oldalán halvány réteget képzett a hideg, vékony jégpáncél feszült a kecses testen. Önkéntelenül megnyaltam a szám szélét, mint egy éhes ragadozó a friss hús látványára. Félreértés ne essék, nem váltam időközben szörnyé, se vérszopóvá, csak a vér látványa olyan érzéki emlékeket idézett fel, hogy beleborsózott a hátam.
Ijedten megráztam a fejem, megpróbáltam kiűzni a fajtalan gondolatokat és emlékeket. Eközben Roxie egy csillogó-villogó kristálypoharat vett elő, majd gondosan teletöltötte a szirupos löttyel. Mélyet kortyolt belőle, ajkairól gondosan lenyalva minden cseppet.
Nem szerettem volna tudni, honnan van a vér. Egyet biztosan tudtam, nem önkéntes áldozat volt.
-Elment.-válaszolta hirtelen, szinte meglepődtem a rideg hangtól.
Lassan felé fordítottam a tekintetem, döbbenten néztem a kétségbeesett arcot, a szinte hisztérikus kifejezést, amely kiült a márványpofira.
-Ennyi?-kérdeztem értetlenül, várva valami magyarázatot, valami nyomós indokot.
Roxie dühösen felfújta azt a gyönyörű arcát, majd hirtelen mozdulattal bevetődött mellém az egyik fotelbe.
-Szerinted én többet tudok nálad?-kérdezte keserűen, sértett gyermekként.-Fogta a bőröndjét, majd elnyelte őt a jelképes köd.
Na puff. Erre a válaszra nem számítottam. Ha a drága hőn szeretett gyermekei nem tudják hol van, hova ment és miért, akkor valami nagyon nem stimmel a történetben és óriási gáz van.
Roxie-t szerette, mindig pátyolgatta, az nem lehet, hogy se szó se beszéd eltűnjön a balfenéken. Azt már csak halkan és önérzetesen tettem hozzá, hogy engem is elfelejtett értesíteni a dolgokról, sőt, egy rohadt üzenetet sem volt képes megereszteni felém. Mindjárt sírok…
Szemeim könnybe lábadtak, ujjaim görcsösen markolták a bőrhuzatot, éreztem, hogy kezdem elveszíteni az önkontrollt a testem felett, ezért próbáltam mélyeket lélegezni, lassan, nagyon lassan…
Egy hideg kéz nyúlt felém, megragadott a vállamnál fogva, majd erőszakosan maga felé fordított. Éreztem túlvilági illatát, éreztem teste vibrálását és kisugárzását, tehetetlenül ájultam karjaiba, hogy forró könnyeimmel áztassam selymes márványbőrét.
Roxie angyal-arcát a hajamba temette, magába szippantotta az illatomat, ahogy én tettem az övével, majd meglepődötten konstatáltam, hogy jeges könnyek potyognak fedetlen vállamra. Döbbenten felnéztem a vámpír kisasszonyra, akinek holtsápadt arcát patakokban szelték át a könnyek. Magamhoz szorítottam, testem melegével próbáltam megnyugtatni, erőt önteni belé.
Így ültünk egymás karjaiban óráknak tűnő percekig, majd Roxie óvatosan eltolt magától és az arcomba mosolygott bánatos, szégyenkező arckifejezéssel. Én is próbáltam magam összekanalazni, letöröltem arcomról a sós könnyeket, megigazítottam összegyűrődött ruháimat, majd zavartan ujjaimat tördelve vártam, hogy Van Goff megtörje végre a kínos csendet. Mindketten összeomlottunk, ami Roxie szemszögéből nézve kicsit furcsa volt és érthetetlen, de nem hibáztattam érte, sőt, teljes mértékben együtt éreztem vele.
-Sajnálom.-nyögte felém halkan, sápadt arcán halvány pír jelent meg.-Kicsit megvisel mindannyiunkat, hogy vezető nélkül maradtunk.
-Megértem.-válaszoltam a tőlem telhető legmegértőbb arckifejezésemmel, kezemmel végigsimítva a selymes bőrt.
Magányos eszmecserénket egy halk köhécselés szakította félbe, én pedig ijedten hátra kaptam a fejem, hogy megszemléljem gazdáját. Rövidre nyírt ősz haj, savanyú, ráncos arc, tökéletes, élére vasalt ezüst öltöny. Természetesen Mr. Adams állt az ajtóban, tekintete érdeklődve méregetett, kezében vastag, vanília illatot árasztó szivart szorongatott.
-Üdvözlöm a Hölgyeket.-szólalt meg nyájasan, miközben pöfékelt egyet a bűzrúdból.
Nem tudom mi ütött belém az elmúlt órákban túl szentimentális lettem, mert a savanyú képű vén kéjenc megjelenése mosolyt csalt arcomra, sőt feltápászkodtam helyemről és hozzá léptem, csak, hogy a karjaimba zárjam egy kiadós ölelés erejéig. Mr. Adams meredten, értetlenül fogadta tettemet, majd ő is viszonozta a furcsa üdvözlést.
-Örülök, hogy látom, Samantha.-lehelte felém barátságosan.
Samantha… Nem túlságosan szívleltem ezt a fajta megszólítást, de tőle elnéztem, mert a sznobos megjelenéséhez és merev tartásához cseppet sem illett a „Sam”. Az olyan bizalmaskodó és kispolgári.
-Én is örvendek Mr. Adams.-szipogtam meghatottan a sötét szempárba.
Olyan volt, mintha visszatértem volna a családomhoz, amit furcsállottam, hiszen egy éve még ki nem állhattam őket, Roxie-val az élen. Úgy tűnt én is az otthon melegét jelentettem számukra, egy kapaszkodót, ami Grubelhez vezet, habár én sem láttam már őt jó ideje.
Roxie elmerülten nézett füstfelhője gyűrűjéből, arcán visszafogott mosoly ült, tekintete a távolba meredt, gondolatai messze jártak, meg mertem volna kockáztatni, hogy emlékeibe mélyedt. Finoman magam után húztam a férfit, hogy kövessen, foglaljon helyet köreinkben. Letelepedtem Roxie mellé, Mr. Adams pedig velünk szemben foglalt helyet, szivarcsonkja vörösen izzott a szájában.
-Mi szél hozta hozzánk kedves Samantha?-szegezte nekem a kérdést kíváncsi tekintettel a vámpírúr.
-Kíváncsi voltam, hogy mi történt azóta az ismerőseimmel, többek közt Grubellel és Lizzel.-válaszoltam többé-kevésbé őszintén.-Persze mély csalódással tölt el, hogy őket nem találtam itt, sőt Roxie tájékoztatott róla, hogy ti sem tudjátok, hol tartózkodik.
Mr. Adams mélyet sóhajtott, egyetlen határozott mozdulattal a hamutálba döngölte a szivar maradékát.
-Hát ez a szomorú helyzet Samantha.-kezdte fáradt hangon.-Mr. Grubel-t leváltották a pozíciójából, majd Elizabeth-tel karöltve eltűnt a térképről.
Döbbent arccal néztem a tiszteletet parancsoló bölcs tekintetet, nem értettem semmit.
Grubelt leváltották?
A kiskirály már nem kiskirály?
Miről maradtam le? Mi minden történt egy év leforgása alatt?
Minden kérdésnél azonban előrébbvaló volt az, hogy miért? Miért váltották le? Miért nem szóltak róla?
Kérdéseimnek és gondolataimnak nem adtam hangot, viszont arcomra minden érzelmem, értetlenségem kiült, partra vetett halként tátogtam, becsapottnak és tudatlannak éreztem magam. Ez nem lehet, hiszen Grubelt az isten is kiskirálynak teremtette, olyan jól állt neki az uralkodás, olyan jól kezelt minden problémát, ő volt a tökéletes, megtestesült atyaúristen. Ez nem lehet, ez csak valami vicc. Mégis ki lehetne megfelelőbb választás Grubelnél?
Rémlett, hogy Lanny valami olyasmit mondott még egy évvel ezelőtt, hogy ötévente váltják egymást a vámpírok és vérfarkasok a trónon, de hát Grubel… Grubel a kiskirály és kész. Nem nyitok vitát.
Hmm… Már megint kezdem. Magamban vitázok magammal és még ráadásul fel is húzom magam agyilag, pedig még senki nem ellenkezett velem. Kezd visszatérni a régi gyogyós önmagam. Remélem, a balszerencsém nem köszön vissza.
Amíg én magamban vívódtam, arcizmaim pedig vad táncot jártak, két érdeklődő és aggódó tekintet figyelt lélegzetvisszafojtva. Szerintem egyetlen kérdés fogalmazódott csak meg a fejükben.
Normális ez?
A választ megtagadom, mert nem lenne túl jó, ha még be is vallanám, hogy nem. És akkor mi van? Egy egészséges agyhalálnak kell lennie az emberben, különben nem lenne több egy gépnél, aki tökéletes, karót nyelt stréber. Én pedig nem vagyok az. Határozottan nem. Erről anyukám mesélhetne sokat, isten nyugosztalja, habár nem volt az igazi anyám, csak egy szőrös véreb, de a dolgokon ez mit sem változtat. Túltettem magam a halálán, amire nagyban rájátszott, hogy megtudtam az igazságot, amit annyi éven keresztül titkoltak előlem és testvérem elől.
Nyeltem egy nagyot, mély lélegzetet vettem, majd úgy döntöttem, hogy felteszem kérdéseimet a két vérszívónak, hátha még választ is kapok rá. Végül is ez a normális. Kérdezek, válaszolnak. Bezzeg Grubel… Hát igen, neki nem volt éppen erős oldala az igazmondás, mert féltette az én kicsi törékeny lelkivilágomat, habár pont a hazugságokkal zúzta apró darabokra azt. Úgymond miatta lettem pusztító, gyilkos kezű, rothasztó pszichopata.
Ámen.
-Mégis miért váltották le?-kérdeztem végül érdeklődve, szomorúan.
Roxie és Mr. Adams összenéztek, majd egy gyors szem-csata után a férfi válaszolt. Hmm… Vajon mennyire őszintén? A gyilkos pillantás, amit Roxie vetett rá, vagyis villantott rá a tekintetével, több volt, mint beszédes. Megint hallhatok valami át fabrikált, átcsomagolt, szépített verziót. Hát engem senki sem tisztel?
Caecus bezzeg tisztelt annyira, hogy őszinte legyen velem, habár meg akart ölni egy párszor, de attól függetlenül őszinte volt.
-Öhmm… Lejárt az ideje, a nép új királyért kiáltott, hiszen most a vérfarkasokon van a sor. Ha nem tartanánk be a törvényeket, akkor a vámpírok és a vérfarkasok szétválnának, ellenségeinknek pedig nem kívánjuk a kutyusokat.
Kutyusokat? Na, ez övön aluli volt. A vérfarkasok nem kutyusok, hanem érző, emberi lények. Már nyitottam volna a szám, hogy valami nagyon otromba dolgot vágjak a fejéhez, amikor villámgyorsan közbevágott.
-Rendben, rendben. Nem kutyusok. Csak képletesen értettem. A lényeg az, hogy a törvény az törvény. Hiába mondtuk, Grubel megfelelő uralkodó, a többiek nem tartották már annak. Voltak magánéleti problémái, itt vagy te is, meg a testvére…
Ijedt, elkerekedett tekintet volt a válasz, Roxie pedig dühösen lábszáron rúgta Mr. Adams-et. Ahha… A fene nagy titok, a hazugságok fellegvára. Elcsíptelek titeket. A férfi próbált nyugalmat erőltetni arcizmaira, de már késő volt. Lebuktak és én észrevettem az elszólást. Nem fogok csak úgy elsiklani felette.
-Mi van Caecus-szal?-kérdeztem fogaimat csikorgatva.
Mr. Adams kétségbeesetten nézett Roxie-ra, de én dühösen az asztalra csaptam, mire összerezzent.
-Rám figyeljen Mr. Adams. Ne Roxie-tól várja a választ. Tudni akarom, érti? Tudni akarom, mi folyik itt, mi van Caecus-szal.
-Ezt nem nekünk kellene elmagyaráznunk Samantha. Ha Hugh úgy érzi, majd tájékoztat téged a jelenlegi felállásról.
Hisztérikus nevetés volt a válasz. A dühös, őrült kacaj pedig nem más ajkait hagyta el, mint az enyémet.
-Grubel? Mégis elmondaná valaki, hol van Grubel? Aztán, majd megkérdezem tőle, de előre látom, hogy hazugság lesz a válasz, amiből pedig nem kérek. Tehát?
Kínos csend, az a rohadt kínos csend. Válasz nuku. Két szorongó, zavart arc és egy dühödt fúria, jelen esetben én. Pedig már minden olyan jól alakult. Roxie és Mr. Adams is kedvesen fogadott, most meg mindjárt megfulladunk a hazugságok tengerében.
-Sam…-kezdte lágy, simogató hangon Roxie.-Ez nem ránk tartozik, nincsen jogunk beleavatkozni Hugh életébe, még ha annyira fáj is ez neked.
-Caecus igenis rám tartozik. Majdnem megölt, a testvéremet pedig szörnnyé változtatta.
A szörny szóra Roxie arca fájdalmas grimaszba torzult. Egy kicsit túlzásba estem, nem kellett volna megbántanom őt. De a düh jön, letarol, majd távozik. Jelen pillanatban pedig éppen a letarol résznél tartunk. Tehát nem vagyok képes tiszta fejjel gondolkodni és vigyázni a szavaimra.
-Tudom, hogy mély fájdalom mardos belülről, bőrömön érzem a dühödet, torkomat marják visszafojtott könnyeid, de most mégis szeretném, ha megértőbb lennél és kérlek, csillapodj le, próbáld meg féken tartani a dühödet, mert tudod mi lesz a vége a hatalmas kitörésnek. Vagy te leszel az áldozat vagy mi. És én egyiket sem szeretném. Láttam mit műveltél Ottóval, nem szeretnék a sorsára jutni.
Köszi. Pont ilyen vigasztaló szavakra vágytam. Gyilkos vagy Samantha. Tartsd magad távol tőlem, nehogy kárt tegyél az én gyönyörű és tökéletes testemben.
Néztem a zöld tekintetet, a gyönyörű hófehér arcot, a lágyan a vállára omló vörös tincseket. A düh pedig fortyogott bennem, éreztem, hogy belülről emészt. Kezeim görcsösen összeszorultak, szívem hevesen kezdett kalimpálni, arcomat elöntötte a forróság. Nesztek, itt a dühöm.
A forróság terjedni kezdett, egész testemben éreztem hőhullámait, pusztító erejét, a levegő szinte vibrált körülöttem.
A mesékben a hősök dühét sokszor elég gyagyásan, füstölgő füllel és rákvörös fejjel érzékeltetik. Na, ez a helyzet állt fent nálam is. Testem felforrósodott, szinte már füstölgött. Roxie és Mr. Adams elkerekedett szemekkel figyelte testem elváltozásait, a rémület és a tehetetlenség kavarodott tekintetükben.
-Ne tedd Sam. Megölöd magad. Még nem tudod koordinálni, nem vagy a helyzet magaslatán.-suttogta Roxie ijedt arccal.
A kép sötétedni kezdett, fájdalom nyilallt a halántékomba, egész testem elernyedt, még utoljára hallottam saját fejem koppanását a padlón.

3


A sötétség lassan oszladozni kezdett, mint régen a hullák, amikkel dolgoztam. Undorító. Annyira hiányzik a régi életem, a régi munkám, hogy már morbid hasonlatokkal élek. Valamit tennem kellene ennek érdekében. Vissza akarok menni dolgozni… Brühühü…
Puha, selyemtakaró és párna ölelésében tértem magamhoz, fejem sajgott, bőröm rákvörös lett a nem túl kellemes akciómtól. Éreztem, hogy egy hajszál választott el a spontán öngyulladástól. Veszélyes a tűzzel játszani, főleg egy olyan embernek, aki ráadásul még fél is tőle. Égjen a tűz, de jó messze tőlem. Idáig ehhez tartottam magam, ezek után meg még inkább ehhez fogom.
Felültem az ágyban, majd fejemet körbeforgattam, hogy felmérjem a terepet. Hol a francban vagyok?
Hatalmas szobában ébredtem, körülöttem mindent bíbor baldachin borított, néhány antik bútorral megspékelve. Az ágy, amiben magamhoz tértem hatalmas volt, legalább hatan elfértek volna benne kényelmesen, nem nyomorogva. Nem mertem belegondolni abba, hogy ezt az ágyat hatan használják, mert a piszkos fantáziám nem az alvásra gondolt. Jó persze, aludni is lehet, de hat ember minek aludna egymás mellett, ha van más ágy is? Elég az elmélkedésből.
Visszarántottam magam a valóságba, mit keresek itt? Egyáltalán hol vagyok? Mi történt?
Az emlékek lassan szivárogtak vissza frissülő elmémbe, habár minden képkocka, minden részlet csak felesleges fájdalmat és bűntudatot okozott. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom koordinálni az érzéseimet, legfőképpen a dühömet. Ilyenkor pusztító orkánként söprök félre mindenkit az útból és forró lávafolyamként égetek meg minden közelben tartózkodót.
Annyira hirtelen haragú és temperamentumos vagyok, mint egy olasz, pedig közöm nincsen hozzájuk, még távolról sem. Világos, sápatag bőrömet maximum nyáron kapja meg egy kicsit a nap és akkor sem viszi túlzásba a dolgot, halvány barna színt kölcsönöz neki, aztán ennyi. Már megint elkalandoztam.
Kibújtam a bíborvörös takaró öleléséből, majd meglepődötten konstatáltam, hogy egy rövid, halványlila hálóing feszül rajtam. Nem emlékeztem semmire, de nagyon reméltem, hogy Roxie volt az, aki átöltöztetett. Nem mintha annyira szégyenlős lennék, de azért ne taperoljanak férfikezek, amikor nem vagyok öntudatomnál, akkor nem tudok védekezni. Habár Mr. Adams-től nem kellett tartanom, volt egy olyan érzésem, hogy jobban vonzódik a férfiakhoz, mint a nőkhöz, legalábbis erre utaltak bizonyos jelek. Meleg, selyemöltöny, makkos cipő, fúj. Ez utóbbi inkább az én halálom, nem feltétlen tartozik a homokosok kelléktárába. De azok a színek, amiket visel. Hát biztos, hogy nem hetero.
Az ágy mellé gondosan egy meleg és szőrős mamusz volt készítve, én pedig meghatottan belecsusszantam. Pont jó.
Úgy tűnt Roxie tökéletes megfigyelő. A szobában kellemesen meleg volt, amit a sarokban helyet foglaló kandallónak tudtam be. A lángnyelvek mohón felcsaptak, én pedig megbabonázva bámultam a gyilkosokat. Nem szabad még egyszer a hatásuk alá kerülnöm. Azt lehet, hogy nem úszom meg ilyen könnyen.
Az ajtóhoz csoszogtam újdonsült cipellőmmel, majd a kilincsre csúsztattam ujjaimat. Szokásom volt, hogy papucsban csoszogok. Tudom rossz szokás és próbáltam már levetkőzni, nem tehetek róla, de a gyerekkoromat juttatja eszembe, a járólapokat, amik olyan jól csúsztak. Örök gyermek vagyok, de az nem baj.
Lenyomtam a kilincset, az ajtó pedig nyikorogva tárult fel előttem. Hátborzongató volt, habár kezdtem már unni. Olyan nagy kérés lenne, hogy olajozzák meg az ajtókat? Vagy akkor elveszíteni az Adams-family feeling-jét a dolog? Ki tudja? Majd megkérdem Roxie-tól, ő biztos tudja rá a választ.
A sötétség körbeölelt, habár a gyertyák halványan pislákoló fénye néhol megtörte ezt a fenyegető érzést. Lassan csoszogtam ismeretlen úti célom felé, néha megálltam, hátha találok valakit.
Mentem, mentem a végtelennek tűnő folyosón, mellettem komor ajtók suhantak el, persze csak képletesen, nem vagyok én olyan gyors. Kanyarodtam jobbra, kanyarodtam balra, de nem lyukadtam ki sehol. Egy idő után kezdett olyan érzésem lenni, hogy körbe-körbe járkálok ebben az istenverte kísértetházban. Így hát megtorpantam, majd erőteljesen elkezdtem jártatni az agyam, hogy most mitévő legyek. A szobámba vissza már tuti, hogy nem találok, egyik ajtó olyan, mint a másik. Sikoltozni csak nem kezdhetek. Mit szólnának a többiek?
Hirtelen jeges leheletet éreztem a tarkómon, halk légzés ütötte meg a fülem.
Jaj, ne, csak nem egy vérszívóba botlottam? Nem túl jó jel. Még a végén kajának néz.
Villámgyorsan hátrafordultam, hogy a szemébe nézzek leendő gyilkosomnak. Azonban csalódnom kellett. Ismerős volt a mögöttem settenkedő férfi és már kezdett derengeni, hogy honnan. Már múltkor is a véremre pályázott, habár akkor Mr. Adams megakadályozta.
Fiatal, jóvágású arc, vakítóan kék szemek, kócos barna haj. Éppen fogait meresztve, dermedten állt, úgy tűnt megleptem azzal, hogy idő előtt lelepleztem. James volt a vérszívó, vagy, hogy is hívják. Még nagyon frissnek tűnt, úgy értve, hogy nem volt túl régóta vámpír, azt hiszem erre Grubel fel is hívta a figyelmemet.
Kicsit pánikba estem, ugyanis volt egy sanda gyanúm, hogy a kezdeti döbbenet után szárazra fog szívni, hacsak nem vetődik erre valami ismerős arc. Arra meg lássuk be, nem volt túl sok esélyem. Próbáltam szépen mosolyogni és rebegtetni hosszú pilláimat, hátha meghatom és így megkíméli az életemet, de az arckifejezéséből ítélve, már csak a fincsi kaját látta bennem.
Hosszú, hófehér szemfogai fenyegetően meredtek az arcomba, bőrömet borzolta jeges lehelete. Nem mertem megmozdulni, nehogy a hirtelen mozdulatra támadásba lendüljön. Így hát némán tűrtem, hogy közelebb jöjjön hozzám, ujjai lágyan végigsimítsák arcomat egészen a nyakamig, teste az enyémhez feszüljön, fogai a nyakamra simuljanak.
-Ne bánts.-suttogtam ijedten, szemeimet behunytam, nem akartam látni, ahogy lassan elernyedek karjai között.
Halkan felkacagott, majd egyetlen határozott mozdulattal magához húzott, arca az enyémhez simult, karjai szoros ölelésbe fogtak, nyelve végigszánkázott a bőrömön. Elgyengülten a karjaiba omlottam, majd egy éles fájdalmat éreztem, a szívem hevesebben vert, vérem ütemesen lüktetve hagyta el a testem. Megborzongtam, lábaim vad táncot jártak, a kép pedig homályosodni kezdett. Ismét ott találtam magam a sötétségben. Egyedül, magányosan.

4


Kótyagosan ébredtem, homályosan láttam, hosszú perceken keresztül próbáltam kiélesíteni a képet. A fejem fájt, szúrt, fel akart robbanni, minden testrészem sajgott, el volt zsibbadva. Utoljára húsz évesen éreztem így magam egy alkoholmámorban fürdő éjszaka után.
Egy puha, vérvörös kanapéban ébredtem, mellettem James terült el, hetyke mosollyal az arcán. Kisebb ijedtség uralkodott el rajtam, reméltem semmi olyan nem történt kettőnk között. Oldalra fordítottam a fejem, hogy megpróbáljam felmérni a terepet. Hova kerülhettem?
Nem volt ismerős a helyszín, a kanapé, sem pedig az illatok. Lágy fahéj illat terjengett a szobában, a gyertyák pedig sejtelmes fényt kölcsönöztek a helységnek. A sarokban egy hatalmas Buddha szobor állt, előtte áldozati étellel és gyertyákkal. Melegséget árasztott minden szeglete, az egész pozitív hatással volt rám.
A falak élénkvörösen lüktettek, érezhető volt a szenvedély és a vágy az egész szobában. Lassan James-re emeltem ólomsúlyú tekintetem, majd kibontakoztam a hatalmas kanapé öleléséből.
-Hol vagyok?-nyögtem fáradtan a férfi felé, miközben tekintetem az arcát vizslatta.
A vámpír felém fordult, arcán még mindig azzal az idegesítő mosollyal, majd letette a kezében szorongatott könyvet. Howard P. Lovecraft… Ízlése az van, de modora…
-A szobámban.-hangzott a rövidre sikerült válasz.-Sajnálom az imént történteket, de összetévesztettem valakivel.
Gyanakodva feljebb tornáztam magam, majd összeszűkült szemmel távolabb húzódtam tőle.
-Mégis minek nézett? Kajának?-kérdeztem vékony, szinte sipító hangon.
Dallamosan felkacagott, arcán a megbánás parányi jelét nem vettem észre.
-Pontosan.-hangzott a válasz.
Szép. Köszönöm szépen. Úgy tűnik nőből előléptem kajának. Vagyis inkább visszafokoztak. Nem is firtattam tovább a dolgot, egyszerűen csak besértődtem. Engem aztán senki nem engesztel ki. Milyen poénosak az Adams kúriában. Az egyik át akar verni, a másik meg akar enni. Mi következik még?
Nem akartam tudni.
-Köszönöm ezt a kedves vendéglátást, de ha lehet, én távoznék.-csattantam fel hirtelen, sértődött mellékzöngével, majd az ajtó felé indultam. Egy határozott kéz azonban megállított.
Természetesen James volt.
-Jobban teszed, ha az éjszakát nálam töltöd. Sokan mászkálnak a folyosókon.-tette hozzá sejtelmesen, sokat mondóan.
Villámgyorsan visszaültem a kanapéra. Nehogy már még valaki kajának nézzen. Így is kótyagos voltam a vérveszteségtől. Az emlék hatására önkéntelenül is a nyakamhoz nyúltam, ahol két duzzadt, érzékeny pont emlékeztetett a nem túl kellemes élményre.
Volt már részem a vérdonor szerepében, de akkor Liz szívott majdnem üresre, ugyanis nem tudta koordinálni az éhségét. Még szerencse, hogy akkor ott volt Grubel és megmentette az életemet.
Istenem, miért hiányoznak ennyire?
-Szép a szobád.-szólaltam meg váratlanul, a férfi felé fordulva.
Próbáltam kommunikálni, ha már itt kell töltenem az éjszakát, legalább ne legyen kínos csend közöttünk.
-Azt hittem irritálónak és idegesítőnek tartod majd.
-Az előbb még kaja voltam, most meg már emberi lény önálló véleménnyel? Nagy előrelépés.-veregettem meg a vállát elismerően, gúnyosan.
Elnevette magát, majd teljes testével felém fordult.
-Mondtam már, hogy sajnálom.
-Én viszont nem mondtam, hogy megbocsátok.-replikáztam vissza.
Egy szempillantás alatt felpattant és a lábaim előtt termett, térdelve, bocsánatkérő mosollyal az arcán.
-Meg tud nekem bocsátani?-kérdezte komolyan, habár tudtam, hogy ez csak a poén része.
Elgondolkodva vakargattam az államat, úgy tettem, mintha megfontolnám az ajánlatát.
-Nem.-böktem ki végül, fájdalmas grimasszal simogatva a két mélyedést.
Láttam rajta, hogy összezavarodik, nem erre a válaszra várt. Feltápászkodott a földről, majd visszaült mellém a kanapéra. Úgy döntöttem megkegyelmezek neki, intettem, hogy megnyugodhat, majd kezemet nyújtottam és illedelmesen bemutatkoztam, ahogyan ő is.
James Hudson, huszonnégy éves testű, negyven éves lelkű vámpírfiú Amerikából. Mondjuk, az látszik is, mármint, hogy amerikai. Éreztem a kiejtésén, meg az egész lénye olyan igazi amerikai volt.
Azonban egy idő után a fáradság úrrá lett rajtam és egy ültő helyemben elaludtam, hiába is próbáltam megerőltetni magam. Kezeim erőszakosan egy kispárnáért nyúltak, majd a fejem alá tömködtem a selyemszépséget. Hónapok óta először úgy éreztem végre elmerülhetek az álmok világában, bármilyen kopár és sötét is legyen.

Pár pillanat alatt egy hatalmas helységben találtam magam, mindenhol vajszínű baldachin és függöny, vörös rózsák borították a padlót. Éreztem az illatukat, éreztem a gyertyák perzselő lángját a bőrömön. A szoba közepén egy hatalmas ágy terült el, lágy, áttetsző függöny takarásában, puha és selymes takaró ölelésében. A padlót, a bútorokat mind illatozó gyertyák széles választéka borította, fényük egymást erősítve ragyogott, izzott, lángolt.
A takaró alatt két meztelen test sejlett fel, egymásba fonódva adták át magukat az élvezeteknek. A nő méz szőke haja elterült az ágyon eltakarva azokat a testrészeit, amit nem a nagyvilágnak szánt. A férfi lágyan csókolta a hófehér bőrt, éles fogai belemélyedtek a szőkeség mellébe, hogy tovább vándoroljanak a nyakáig. Miután végzett, forró és véres csókban olvadtak össze, rózsaszín nyelvükkel mohón itták a vörös folyadékot.
Izzadt testük egymáshoz simult, a férfi ritmusosan mozgott a lány kecses alakja alatt. A tempó egyre gyorsult, a zihálás egyre hangosabb lett, majd egy éles, gyönyörrel teli sikoly hagyta el a nő vértől mocskos ajkait.

Ijedten, verejtékben fürödve tértem magamhoz. Nem értettem semmit, nem tudtam mi történt velem, mit láttam, és, ami a legfőbb miért láttam? James elkerekedett szemekkel rángatott kétségbeesetten, úgy tűnt aggódik a kajáért. Ez egy kicsit gonosz volt, de még mindig az álmom hatása alatt voltam. Miért? Miért kell nekem végignéznem a szexet? Nem érdekel. Ez mindenkinek a magánügye.
Miközben kifordult szemekkel próbáltam magamhoz térni, kezeimmel kétségbeesetten csapkodtam, James pedig próbált lefogni, csitítgatni, hogy lenyugodjak. Nem volt könnyű dolga szegénynek, úgy tűnt fél bevetni a fene nagy vámpírerejét, mert tart tőle, hogy netalántán összetörné az én törékeny embertestem. Mondjuk attól én is tartottam. Ki tudja mire képes?
Lassan izmaim elernyedtek, testem ellazult, rongybabaként lógtam James karjaiban és értetlenül bámultam a falakat. Mi ütött belém? Hiszen semmi különös nem volt az álmomban. Azt sem tudom kik szerepeltek benne. És mégis bekattantam. Időközben bűnbánó arckifejezést erőltettem tiltakozó arcizmaimra, majd James felé fordultam.
-Sajnálom, rosszat álmodtam.-suttogtam lesütött szemekkel.
Miután megnyugodtam, testem elernyedt, magzatpózba gömbölyödve próbáltam normális tempóban lélegezni. Kezdett elegem lenni ezekből a látomásokból, nem tudtam hova tenni őket, megijesztettek, ahogyan az is, hogy ezeket mind én művelem. Apám ereje nőttön-nőtt bennem, én pedig képtelen voltam irányítani. Kíváncsi voltam, hogy vajon Liz is ugyanezt éli át, vagy csak nekem jutott belőle a kelleténél több. Egyelőre nem tudtam megválaszolni. Reméltem, hogy a közeljövőben lesz rá lehetőségem.
James próbált közelebb jönni, megnyugtatni, hogy nincsen semmi baj, éreztem rajta, hogy habozik, nem mer hirtelen mozdulatokat tenni. Keze megdermedt a levegőben, majd óvatosan a vállamra simult, hogy lágyan végigsimítsa azt. Nem néztem rá, próbáltam nem reagálni a mozdulatra, némán feküdtem még mindig magzatpózba gömbölyödve, amikor egyetlen gyötrelmes görcsbe rándult a testem, az áramütésszerű fájdalom átjárt, egészen a fejem búbjától a kislábujjamig. Ajkaim elváltak egymástól, a sikoly pedig megállíthatatlanul tört fel torkomból. Próbáltam megállítani, aminek az lett az eredménye, hogy fogaim a puha húsba mélyedtek, majd utat törve maguknak, vérszökőkút robbant elő belőle. Szemeim elkerekedtek, kapaszkodó után néztem, ujjaim James keze közé fonódtak, kétségbeesetten próbáltam segítséget kérni tőle.
De mielőtt bármit is tehetett volna, rongybabaként terültem el az ágyon, szemeim kifordultak, körmeim a kanapéba mélyedtek.

Az erdő fenyegetően magasodott fölém, tekintetem lázasan kutatta a menekülő utat. Szívem hevesen vert, torkomban éreztem minden dobbanását, szám megtelt a vér összetéveszthetetlenül fémes és keserű ízével, nyelvem hegyével próbáltam visszatuszkolni a helyére az isteni nedűt. Egész testemben remegtem, minden porcikám veszélyt kiáltott, bár tudtam, innen nincs menekvés.
Furcsamód utolsó gondolatom a saját arcom volt, láttam magam előtt a hosszú hamvasszőke tincseket, a komor, fanyar ábrázatot és azokat az örökké szomorú és elégedetlen szemeket. Megdöbbentő volt más szemével látni magamat, sokkolt a tudat, hogy ennyire megkeseredett vagyok fiatalkorom ellenére, hogy ennyire haragszom a világra.
A képek tovasuhantak, a barátok képei, a szőrös, barátságos arcok, a robosztus termetek, az élet íze szinte égette a torkomat, meg kellett állnom, hogy kifújhassam magam. Leroskadtam az egyik fa védelmébe, majd arcomat a tenyerembe hajtva zokogni kezdtem. Minden remény elszállt, a segítség már csak egy ábránd, amely nem érkezik meg.
Halk reccsenést hallottam a hátam mögül, könnyáztatta arcomat kiemeltem két nagyra nőtt, karmos kezemből, majd menekülni próbáltam. De annyira nehéz volt…
Kifáradtam, feladtam, hiszen minek harcoljak? Minek küzdjek, ha az élet nem olyan jó, mint aminek képzeltem? Nem érzem azt a törődést, ami minden normális embernek kijár.
Ember… Micsoda egoista gondolatok. Hiszen én már régen nem voltam ember, csak egy korcs, aki egy szőrös beteg testbe kényszerült. Most már nem ellenkeztem, csak vártam a halált, aki fekete köntösben közelített, arcán önelégült, gyilkos mosollyal, kezében álszenten a Bibliát szorongatva.
Jöjj Halál, ragadj magaddal, szolgáltass egy olyan életet, ami nem kínszenvedés és örök kárhozat.
A kasza lesújtott rám, húsom kitépve, mézédes vérem elfolyatva. Minden erő kiszállt belőlem, térdeim felmondták a szolgálatot, mert az izmaim, amik a munkát végezték kiszakadtak helyükről, csontjaim elgyengülten törtek össze testem súlya alatt. Utolsó pillantásom két túlméretezett kezemre esett, amit olyannyira gyűlöltem és szégyelltem. Viszlát, világ, viszlát, barátaim.

Sikítva ébredtem, körmeim felszakították a kanapé huzatát, szemeimből patakokban folyt a könny, torkom marta a lelkiismeret furdalás és egy barát fájó hiánya. Teljesen összeomlottam, egész lényemben remegtem, testem rázta a zokogás.
Ez nem lehet, miért történik velem ez. Miért nem vagyok ott velük? Miért nem segítettem nekik akkor, amikor szükségük lett volna rám.
Nem emlékszem sok mindenre, abból a pár percből, amit a látomás után átéltem, csak képek és emlékfoszlányok maradtak rám, habár a veszteség így is pokolian fájt.
Nem törődtem semmivel és senkivel, nem érdekelt most Grubel és az egész pereputty. Egyet akartam csak; a barátaimat, a családomat.
Dühösen és kétségbeesetten szakítottam ki magam James karjaiból, majd teljes erőbedobással nekiiramodtam. Egyetlen gondolat lüktetett csak bennem; minél hamarabb vissza kell jutnom a cirkuszba. James utánam jött, amit nem értettem, hiszen nem is ismerjük egymást, nem tartozunk a másiknak semmivel.
Talán a harag tette, vagy valami más, de elsőre megtaláltam a levezető lépcsőt, ahonnan már gyerekjáték volt kijutni az utcára. A hajnal első fényei már áttörték a horizontot, az ég alját vörösre festette a nap. Egyetlen pillanatra megálltam, szívemre szorítottam a kezemet, majd könnyeimmel küszködve Michael-re gondoltam. Fájt a hiánya, pokolian égette a szívemet. Kezeim a slusszkulcsot kutatták, hát persze, hogy nincs nálam. Már miért is lenne, hiszen egy szál hálóingben vacogok az őszi szellőben. Megbolondultam?
James lehámozta görcsös ujjaimat az autó ajtajáról, majd intett, hogy kövessem. Mégis mit gondoltam? Puszta kezemmel, törékeny ujjaimmal felfeszítem az ajtót?
Nem ellenkeztem, csak követtem a vámpírt, aki egy hatalmas Land Rover-nál állapodott meg. Nem tudom, miért szeretett volna segíteni nekem, hiszen alig pár órája ismerem, az idő alatt pedig lakmározott is belőlem egy jót. Most pedig itt áll mellettem kétségbeesetten figyelve minden mozdulatom, minden tettem, kérdezés nélkül oldva meg minden problémám.
Bevágódtam az anyósülésre, képtelen lettem volna volán mögé ülni ilyen idegállapotban, hiszen az egész testem remegett a félelemtől és a farkasordító hidegtől. James beugrott mellém a kocsiba, majd lehajtva a napellenzőt beindította a kocsit.
Már majdnem elfelejtettem, mit is jelent egy vámpírnak a napfény. Ez így elég veszélyes lesz. De ő nem ellenkezett, csak tette a dolgát.
-Ugye nem lesz semmi baj?-kérdeztem ujjaimmal a horizontra bökve.
James követte az ujjamat, majd elmosolyodott és nyakamra mutatott.
-Már ettem a mai nap folyamán, ráadásul a te jó voltodból. Nem lesz semmi baj.-tette hozzá mosolyogva, szemfogai kivillantak a telt ajkak rejtekéből.
Megborzongtam a gyilkos fegyverek láttán, szinte éreztem a nyakamon a helyét, a fájdalom belenyilallt a két sebbe. Önkéntelenül is odanyúltam, a mozdulat azonban nem kerülte el James figyelmét, aki egy gúnyos mosollyal díjazta fájdalmas arckifejezésemet. Persze ez így könnyű, majd ha én harapom meg, akkor nem fog ennyire mosolyogni. Sértődötten fordultam az ablakhoz, próbáltam a kilátásra koncentrálni, miközben magamban imádkoztam, hogy mire hazaérek, ne fogadjon egyetlen holttest se.
Lehet, hogy csak egy álom volt. Nem lehetek benne száz százalékig biztos, hogy a valóságot láttam, hiszen nem vagyok tévedhetetlen, az erőmet még nem tudom használni, nem tudom irányítani. A nyugalom próbált rátelepedni megfeszült idegsejtjeimre, de nem tudtam átadni magam az érzésnek, ellazulni és várni a megoldást.
Mikor leszünk már ott?
James próbált az útra koncentrálni, nem túl sok sikerrel, tekintete folyton-folyvást elkalandozott, arcomat fürkészte.
-Elmondanád mi a baj?-kérdezte halkan, nehogy megijesszen a hangos szó.-Azt sem tudom hová megyünk és miért.
Mélyet sóhajtottam. Már csak ez hiányzott.
-Menjél előre, majd szólok, ha le kell kanyarodni.-válaszoltam tömören, meredten az utat bámulva.
Nem firtatta tovább a dolgot, de azt az idegesítő mosolyt nem lehetett levakarni az képéről. Fél szemmel az arcát néztem, éreztem minden haragom kezd elpárologni, szám szegletében pedig egy halvány mosoly pompázott. Na ne…
Ezt meg, hogy csinálja?
James miután észrevette a reakciómat, még szélesebb mosolyt öltött, majd magabiztosan ismét nekem szegezte a kérdést.
-Mi a baj? Történt valami?-kérdezte.
-Remélem semmi.-válaszoltam egy mély sóhaj kíséretében.-Habár van egy olyan sanda gyanúm, hogy igazam van.
-Ha nem beszélnél rébuszokban, talán tudnék segíteni neked.
-Miért segítenél nekem?-sandítottam rá gyanakodva, tekintetem az övébe mélyesztve, vájkálóan.
De állta a pillantásom, nyugodt maradt és egy könnyed válasszal el is űzte minden aggodalmam.
-Figyelj, aggódom érted, mert én tehetek arról, hogy most ilyen ramaty állapotban vagy. Amúgy meg kell egy kis izgalom az életembe, Roxie szerint pedig melletted mindig történik valami. Próbálok kedves lenni, baj?
-Nem.-vágtam rá rögtön, majd szégyenkezve lesütöttem a szemem.-Túlságosan gyanakvó természet vagyok, nem tehetek róla. Örökletes tulajdonság… szerintem.-tettem hozzá bizonytalanul, hiszen nem is ismertem az igazi szüleimet.
-Te Williams lánya vagy?-kérdezte óvatosan, most már szemernyi pofátlanság sem lapult a hangjában.
Nem tudom kérdésnek szánta vagy kijelentette, egyben azonban biztos voltam; tudta a választ, csak nem akart tapintatlan lenni. Ezért borzalmasan hálás voltam neki.
-Igen.-biccentettem szégyenlősen, nem tudtam, hogyan reagál rá, hiszen nem tudtam semmit apám tetteiről, nem bírtam felmérni azokat a károkat, amiket okozott, hiszen nem voltam jelen, nem éltem át tettei következményeit.
-Egyszer láttam őt.-mondta elmerengve.-Félelmetesen tiszteletet parancsoló figura. Még nagyon fiatal vámpír voltam, alig két éves. Teljesen tele volt a gatyám, amikor megláttam. Az a tekintet… Emlékeztetsz rá.
Elkerekedett szemekkel bámultam az őszinte tekintetbe, hápogtam, mint egy partra vetett hal.
Mi van?
-Köszönöm ezt a kedves bókot.-sipítottam felháborodottan.
-Nem úgy gondoltam.-viszakozott hevesen.-Sajnálom…
Mézesmázos hangja simogatta hallójáratomat, szívem kemény védőburka felolvadt, megenyhült.
-Akkor, hogy?-kíváncsiskodtam.
-Annyira titokzatos a tekinteted, ha dühös vagy villámokat szór, félelmetes. De akkor a legizgalmasabb, amikor minden ízedben remegsz. Kiszámíthatatlan, a tűz halványan lobog benne, de nem akarja, hogy elnyomják, küzd ellene.
Tátott szájjal hallgattam végig, minden szót alaposan megrágtam, de nem tudtam hová tenni. Ennyire megfigyelte? Butaságokat beszélek, hiszen ez a dolga. Egy ragadozó mindig megfigyeli az áldozatát, kilesi a gyengeségeit, majd lecsap rá. Hát ez megtörtént.
-És mi köze ennek apámhoz?-kérdeztem kíváncsian.
-Az övé is ennyire kiszámíthatatlan volt, szinte életre kelt a tekintete az érzelmei hatására, még most is beleborsódzik a hátam a gondolatára. Nagyon tekintélyes ember volt, a hatalma pusztító, mindent elsöprő. Rettegtem tőle, de szerencsére Simon kiragadott a karmai közül.
-Ki az a Simon?-kérdeztem érdeklődve, hiszen végre valaki őszintén felelt minden kérdésemre.
-Az akkori uralkodó, nagyon kedves, de pokolian szigorú vámpír. Azóta is ő a példakép minden király számára, Grubel rajongott érte, az apjának tekintette.
Grubel nevére összerándult a gyomrom, nem akartam, hogy ilyen hatással legyen rám. Kicsit elszontyolodhattam, mert James rám emelte vakítóan kék szemeit, majd villámgyorsan témát váltott. Pont erre volt szükségem.
-Látomásod volt?-kérdezte kíméletlenül az arcomba köpve a szavakat.
Nem erre számítottam, egyik kellemetlen témából ugrottunk a másikba, habár tudtam, hogy nem szándékosan tette, csak nem jutott eszébe jobb. Mély levegőt vettem, próbáltam jó pofát vágni a dolgokhoz, ami nem ment könnyen, hiszen kényes témába tenyerelt.
-Igen.-válaszoltam őszintén.
Nem tűnt meglepettnek. Habár vámpírként igazán hozzászokhatott már a szuperképességekhez, a természetfeletti erőkhöz. Biztos neki is volt valami különleges képessége, ami nem nevezhető túl normálisnak.
-Gyakran fordul elő veled, hogy látomásaid vannak?-kérdezte érdeklődve.
-Mostanság egyre gyakrabban. Kezd ijesztő lenni a dolog. Túl sok információ, túl sok tudás. Úgy érzem összeroppanok a teher alatt.-fakadtam ki, mert már nem tudtam magamban tartani.-Furcsa, irányíthatatlan képességek bontakozni ki bennem és félek, hogy teljesen felemésztenek.
James keze megnyugtatóan az enyémre simult, semmi romantika, csak a megértés szikrázott kettőnk között. Örültem, hogy végre valakinek kiönthetem a szívem, hiszen már majdnem felemésztett belülről. Féltem elmondani bárkinek is, hogy sötét erők lakoznak bennem és kitörni készülnek, mert akkor rövid úton én is apám mellett találtam volna magam, egy lelakott cella koszos padlóján. Köszönöm szépen én abból nem kérek.
-Érdekes.-ízlelgette a szavakat a vámpír, reméltem nem ez az egyetlen hozzáfűznivalója a vallomásomhoz.-Mikor kezdődtek?
-Körülbelül fél éve, de Caecusnak sikerült kihoznia belőlem egy rothasztó képességet, ami nem nevezhető túl „jónak”.
-Utána kellene járni annak, hogy mi történt fél évvel ezelőtt. Talán magyarázatokkal tudna szolgálni ezekre a különleges… képességekre. Addig is nem tudok semmi okosat mondani.
-Én azért… köszönöm.-sandítottam rá értetlenül. Furcsa volt, hogy valaki önzetlenül segíteni akar nekem, ráadásul néhány órás ismeretség után. Úgy tűnt meg kell tanulnom bízni az emberekben… vagyis a vámpírokban.
Szerencsére az autó lassan megállt, én pedig zavartan kiszálltam belőle. Már majdnem elkezdtem hálálkodni, ami hatalmas pirulásparádé nálam és soha nem jövök ki jól belőle, valamint nem kenyerem a hálálkodás, a köszönöm, meg a bocsánat. Ilyen vagyok sajnos, az érzelmek kimutatása nem az asztalom. Túl hamar kellett megismernem a valódi életet, ami nem tett jót, amúgy is enyhén beteg lelkivilágomnak.

5


James az árnyékba húzódva várakozott, hiába bizonygatta, hogy jól van, és ki fogja bírna az autóutat, láttam rajta, hogy megviselte a napfény és az alvás hiánya. Már csak ez kellett. A végén még a nyakamon marad egy éhes vámpír, aki ráadásul még kedves is próbál lenni velem. Na nem, ennyi megpróbáltatást nem bírok ki.
Sietős léptekkel elindultam a sátortábor felé, ahol minden csendes volt és kihalt. Messziről hallottam a farkasok horkolását, úgy tűnt minden rendben van, de én mégsem tudtam megnyugodni. Éreztem, hogy nem csak hallucináció volt az, amit láttam. Ha meg tévedek, legalább utánajártam a dolgoknak. Jobb félni, mint megijedni.
Határozott mozdulattal feltéptem a sátorponyvát, majd kapkodó tekintettel és remegő térdekkel járkálni kezdtem, miközben Michael nevét ordítoztam. Hamarosan mocorgás támadt a hatalmas teremben, morgással párosítva, de most nem érdekelt. Megölték az egyik barátomat az éjjel, akit a családtagomnak neveztem, nem fogok megijedni egy kis kutyaugatástól. Dühösen mászkáltam a fekhelyek között, miközben tekintetem lázasan kereste Michael vörös szőrzetét, sötétbarna tekintetét. Szemeimből potyogtak a könnyek, a kutatás egyre reménytelenebbé vált, hangom elcsuklott, miközben rendületlenül skandáltam Michael nevét.
Percy ébredt fel a leghamarabb, dühös tekintete engem méregetett, láttam rajta, hogy fáradt, de most a legkevésbé sem érdekelt.
-Most kell idejönni?-morrant rám dühösen.-Visszajössz, erre rögtön berontasz és lerohansz minket? Hagyjál aludni.
Dühös voltam és kétségbeesett és ez a kettő soha nem jó párosítás. Fogamat csikorgatva hozzá léptem, majd egy hatalmas pofonnal díjaztam a beszólását. Persze meg sem kottyant neki, hiszen én csak nyári fuvallat voltam számára, egy gyenge virágszál, akit egyetlen mozdulattal képes eltörölni a föld színéről.
-Láttad Michael-t vagy nem? Nem kérdezem meg még egyszer.-sziszegtem villámokat szóró tekintettel azokba a barátságos, most mégis fáradt szemekbe.
-Itt alszik valahol.-lökte oda unottan, majd visszafeküdt aludni.
-Látta valaki Michael-t?-kérdeztem most már emeltebb hangnemben. Jó valljuk be hisztérikusan ordítva, sipítva és ehhez hasonló nem túl elegáns hangszínen mozogva. Féltem…
Úgy tűnt mindenki megértette a kérdésemet, mert tekintetük Michael-t kereste, senki nem morgott, senki nem panaszkodott vagy nyafogott. Abból úgy is elegem volt mára.
Viszont senki nem látta Michael-t, ami nem volt jó hír, tekintve a látomásomat, valamint azt az éppen nem elhanyagolható tényt, hogy pont Michael tűnt el. Valahogy nem tudtam elképzelni róla, hogy egy könnyű sétára indult volna, főleg, hogy ilyenkor kihasználhatják a későn kelést.
Hosszú perceken keresztül próbáltam életet verni földbegyökerezett lábaimba, gondolataimat visszaterelgetni a valóságba.