Hirdetés

darawona : A vér kötelez (Jeges érintés folytatása)

Előszó


„… Megborzongtam, amikor a szemébe néztem, kezem remegett, még soha nem éreztem ehhez foghatót. Borzalmasan nézett ki, ruhája szakadt volt, arca koszos, legalább három éves szőr borította. Úgy nézett ki, mint egy tizenhetedik századi koldus, testét horzsolások borították, tekintete azonban fiatal volt és döbbent.
Nem jutott szóhoz, szemei végigjárták egész testem, egészen a fejem búbjától a kislábujjamig.
Hihetetlen érzés volt.
A könnyek hirtelen szöktek a szemembe, nem azért, mert az volt, aki, hanem, mert becsapott, átvert és hagyott idáig szenvedni.
Arcvonásai lassan lágyulni kezdtek, kezeit tétován felém nyújtotta.
Nem fogadtam el. Még túl újszerű volt az egész.
Arcára halvány mosolyt varázsolt bizalmatlanságom, tekintetem elutasító volt és rideg. Éreztem a testéből kiáramló mérhetetlen energiát, a föld megremegett talpam alatt, fejem sípolva dübörgött, felrobbanni készült.
-Elég!-sikítottam kétségbeesetten, kezeimet fülemre szorítva, a földre roskadva.
Ő volt az erősebb, ehhez kétség sem férhetett.
Michael érdeklődve szaglászta körbe a bűzös férfit, orrlyuka kitágult, szemei éhezve méregették a meleg testet.
Ínycsiklandozó volt számára.
Hiszen még olyan fiatal –ja, van vagy negyven éves, habár a teste csak huszonöt- vehemens, nem tudja koordinálni az éhségét.
A koldus egy ideig tűrte a néma játékot, majd kezeit a magasba lendítette, egyetlen mozdulattal kettétörve a testet.
Hallottam a fülsértő reccsenést, a bőr szétszakadt, szélei rongyosak voltak, mint a koldusok ruhája.
Nem tudom, miért jutott állandóan eszembe az a szó, hogy koldus. Manapság hajléktalanoknak hívjuk őket. Kezdek régimódi lenni. Ez is Grubel hibája.
Láttam a borda csontjait, valamint a gerincoszlopot, amint zászlóként lengtek a szélben, majd elfordultam és öklendezni kezdtem.
Kezdek elszokni a régi jó dolgoktól.
Hányni azért nem fogok.
Visszafordultam, majd kezem kétségbeesetten a férfi felé nyújtottam, ajkaim néhány halk, rekedtes szó hagyta el.
-Ne tedd, apa…”

Magányos farkas

1

Egy év, mely olyan mély hegeket hagyott már amúgy is sebzett lelkemen, hogy a magány heves érzelmeket váltott ki belőlem, sírtam, zokogtam, fájt…
Egy éve nem láttam Lizt, és Grubelt sem ette erre a fene, így egyedül maradtam egy olyan világban, amit még csak ízlelgettem. Persze barátokat találtam, egyszerre harmincat is, de az mégsem volt ugyanaz.
Testvérem, saját vérem hiánya pokolian fájt, éreztem a feneketlen űrt. Egy hatalmas, fekélyes seb tátongott fáradtan dobogó szívemen, amire még rátett egy lapáttal Grubel eltűnése is.
Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog, vagy, hogy remegő térdekkel, hevesen dobogó szívvel várom azt a percet, hogy újra láthassam. Hát már egy éve várom ezt a pillanatot, de nem akarózik eljönni.
Soha nem gondoltam volna, hogy a magány ennyire fáj, ennyire kínozza áldozatát, még vágytam is rá, de az élet túlzásokba esett, amit csúnyán megszívtam. Teljes változáson mentem át ez idő alatt, kezdtem megedződni, szívem vastag kőréteg nőtte be, habár tudtam, hogy ez csak látszat. A külvilág felé rideg voltam, elutasító, sebzett lelkű rózsaszál, aki törékenységét töviseivel próbálja kompenzálni.
Idáig nem is volt vele gond.
Embertársaim messzire elkerültek, féltek tőlem, látványom elrettentette a kíváncsiskodókat, tekintetem gyilkolt, izzott a haragtól. Egész régi énem eltűnt, mély homály, sűrű köd fedte, tudtam, csak egy ember hozhatja újra a felszínre.
Gyilkos, rothasztó kezeimet hófehér selyemkesztyű alá rejtettem, látni sem bírtam őket, azóta, hogy Liz kétlábon járó szörnyeteg lett, az éjszaka teremtménye. Tudtam, hogy én tettem azzá, ami, de ez ellen már nem tehettem semmit, bárhogy is próbáltam szépíteni a dolgokon.
Elhagytak, becsaptak, habár mindezt magamnak köszönhetem.
Megszokhattam már.
Az önsajnálattól már hánynom kell.
Szánalmas vagyok.
Fáradtan feküdtem a puha ágy gyengéd ölelésében, hamvasszőke hajam lágyan körém fonódott, kesztyűs kezeim testem mellett nyugodtak. Mély sóhajtozások közepette próbáltam felkészülni az estére, az előadásra, az elborzadt, kíváncsi tekintetekre.
Manapság ez kell a népnek.
Fekete csőnadrág feszült rajtam, hófehér inggel kombinálva, lábamon az elmaradhatatlan tornacipővel. Idiótán festettem, de nem érdekelt. Ez a lényege a cirkuszi életnek; legyél különc, legyél merész és máris te vagy a helyi menő. Ezt elég hamar megtanultam.
Kezembe kaptam elengedhetetlen korbácsomat, amit csak a látszat kedvéért hordtam magamnál, mert volt valami tiszteletet parancsoló a viselésében, valami hátborzongató és perverz.
Közelebb léptem a sátramban elhelyezett tükörhöz, majd kelletlenül végignéztem szánalmas valómon.
Szőke hajam, amit egy éve festettem be, emléket állítva testvéremnek, borzoltan, kócosan szanaszét állt, bohókás külsőt kölcsönözve nekem. Zöld szemeim szomorúan meredtek a fényes felületre, fehérjém vörös volt és eres, nem aludtam túl sokat és a sírás is kikezdett. Fehér ingem félrecsúszott testemen, a nadrág övcsatja hanyagul kilátszott alóla. A székemhez léptem, majd levettem róla egy vérvörös zakót, majd a vállamra kanyarítottam.
A filmekben így néztek ki a cirkuszigazgatók, a porondmesterek, én pedig nem voltam semmi jónak, semmi réginek az elrontója. Már egy éve, hogy ezt a címet töltöm be a Kirekesztettek Cirkuszában, azóta világszámok lettünk elborzasztó számainkkal és a farkasok külsejével.
Ők kezdeményezték a cirkusz ötletét, én pedig úgy gondoltam valamiből meg kell élnünk. Nem szégyellték kinézetüket, egykori igazgatójukkal, Henrikson-nal ellentétben, aki egy csinos pofiért, egy normális kinézetért elárulta őket és porig égette a cirkuszt.
Én kivettem minden pénzt a bankszámlámról, újraszerveztem a cirkuszt, tetőt raktam a fejük fölé, majd anyaként gyámolítottam őket. Minden tettemet és próbálkozásomat hálásan fogadták, láttam szemükben csillogni a szeretetet és a hűséget, nem akartam őket bántani, nem akartam sebzett lelküknek még több fájdalmat okozni.
Szerettem őket…
Igen, egy év alatt mondhatni egy család lettünk, mindenki egyért, egy mindenkiért. Ehhez tartottuk magunkat, de a pénz lassan apadni kezdett. Akkor vetette fel az egyik farkas, hogy, ha már minden felszerelésünk meg van egy cirkuszhoz, miért ne lehetnénk tényleg azok. Miután mindenki egyöntetűen beleegyezett a dologba, hozzáláttunk a szervezéséhez.
Nem ment könnyen.
Engedélyek beszerzése, és az a sok-sok kérdés…
Miért néznek így ki? Miért ilyen szőrösek? Ez valami betegség? Mutánsok? Szörnyek?
Mert betegségben szenvednek. Nem, nem mutánsok. Szörnyek? Dehogy is. Normális emberek.
És sok ehhez hasonló finomság.
A farkasokat szerencsére soha nem zavarta, hogy mások becsmérlik a külsejüket, vagy megjegyzéseket tesznek rájuk. Nyeltek egyet, majd mosolyogva tovább mentek.
Ők tudták azt, amit mások nem; hogy ők Vérfarkasok. Olyan erővel és képességekkel, amiről mások még álmodozni sem mernek.
Soha, egyetlen pillanatra sem jutott eszembe az a szó, hogy szörnyetegek. Ők nem voltak azok. Normális, intelligens lények voltak, akik próbáltak semlegesek maradni egy olyan harcban, ahol a górék nem engedték meg ezt a luxust.
Keményen büntettek érte.
Szerencsére kamatoztatni tudtuk képességeiket, erejüket, a nép pedig tátott szájjal bámulta minden előadásunkat. A végén már élveztük is.
De a magány egy idő után győzedelmeskedett felettem, habár próbáltam megőrizni régi énemet.
Hát persze…
Mintha az olyan könnyű lenne, főleg ennyi megpróbáltatás és sorscsapás után.
Sötét lettem, savanyú és megkeseredett, olyan képességekkel a tarsolyomba, ami megkülönböztetett embertársaimtól.
Talán pont ez adta az ötletet ahhoz, hogy a látogatók a hátam mögött elneveztek Özvegynek. Ez a nem túl kedves név pár hónap alatt ragadt rám, amit később már nyíltan használtak és néha a farkasok is így neveztek. Hátborzongató név volt és tiszteletet parancsoló.
És persze nem túl hízelgő. Sőt.
De már nem foglalkoztam vele, egy gondolat lüktetett már hónapok óta a fejemben, nem tudtam kiverni belőle, éreztem, hogy lassan engednem kell a csábításnak. Szívem Blarney-ba húzott, a kiskirályhoz és az egész népes pereputtyhoz, még ha nem is kedveltem mindet.
Próbáltam ürügyeket gyártani, miért nem szabad odamennem, miért nem szabad kitennem magam ekkora fájdalomnak. De a magány lassan sűrű hálót szőtt körém és már nem tudtam szabadulni belőle, megmentőmet akartam, gyógyírt és vigaszt. Hát olyan nagy kérés ez?
Úgy döntöttem a cirkusz valami véletlen folytán –véletlen?! Pff… ez nevetséges- Blarney-ban tart előadást és, ha már ott vagyok, miért ne látogathatnám meg Grubelt és testvéremet?
Szánalmas voltam. Ennél jobbat is kitalálhatnék.
Kezdtem teljesen elveszíteni emberi mivoltomat, inkább hasonlítottam egy ösztönökkel rendelkező farkashoz. Az idő teszi, vagy az igazi énem ébredezik? Ki tudja. Már nem is érdekelt.
Újabb képességek kezdtek kibontakozni szerény személyemből, egyiket sem tudtam még kontrollálni és ez megijesztett. Tudtam, hogy apám ereje, tudása öröklődő, erre már egyik kedves régi ismerősöm is felhívta figyelmemet, habár őt nem nemes célok vezérelték, hanem az, hogy elborult ámokfutó gyilkos legyek. Nem jött be neki, viszont a halálát én okoztam, bármennyire is nem vagyok rá büszke.
A szükség néha törvényt bont és akkor nagy szükség volt arra, hogy megöljem, mert ha nem teszem meg, ártatlan, szeretett életek hullnak.
Habár egy így is elhullott…
Szeretett testvérem Liz rosszkor volt, rossz helyen, sőt ne cifrázzuk rossz helyre született, rossz családba, mint ahogyan én is. Egy olyan férfi gyermekei voltunk, aki véres kezéről és hataloméhségéről híresült el, jelen pillanatban pedig egy szigorú börtön örök kárhozatra és bűnhődésre ítélt rabja.
Maradjon is ott.
Persze volt bennem némi gyermeki kíváncsiság apám felé, de próbáltam elnyomni, mert tudtam, hogy ezek romlott gondolatok. Egy ilyen emberre senki sem kíváncsi. Ennyiben maradtam magammal, ami persze nem volt igaz.
Kíváncsi voltam rá, vágytam arra, hogy megismerhessem, arra, hogy a szemébe nézhessek és feltehessem neki a nem túl fantáziadús kérdést:
-Miért?
Ennyi. De még ez sem adatik meg nekem. Úgy fogok meghalni, hogy soha nem ismerhetem meg, nem láthatom, tudatlan maradok, sértett gyermek.
Éreztem, ahogy ereje nőttön-nő bennem, nem tudtam elnyomni, nem tudtam ellene tenni. Megpróbáltam némán legyőzni, hangtalanul beleolvadni a mába.
Senki nem tudhatja meg.-lüktetett bennem az érzés. Féltem, rettegtem, hogy engem is megbélyegeznek majd, és apám mellett végzem, habár nem tettem semmit.
Éljen az igazság.
Nem tudom miért voltak ilyen borongósak gondolataim, de az elmúlt napokban ez egyre rosszabbodott és nem volt mellettem senki, akivel megoszthattam volna.
Hol vagy Maci?
Azt még hozzá sem tettem, hogy az én drága Maci barátomat is elnyelte a föld, se egy levél, se egy üzenet, se egy telefon, se egy bú, se egy bá…
Nyugi. Még a végén megőrülök.
Úgy éreztem magam, mint egy leprás szerencsétlen, akit minden épeszű ember, de még szörnyeteg is kerül.
Vigyázat. Itt jön Samantha Williams-Parker, a fertőzött.
Mivel nem tudtam eldönteni, melyik nevemet használjam, úgy döntöttem mindkettőt. A Parkert szerettem, mert ezzel nőttem fel, emlékeztetett állítólagos szüleimre, akik felneveltek, bárhogy is szépítsük, szerettem őket. Ők voltak a múltam és az ember nem dobja csak úgy el a régi emlékeket.
A Williams név pedig egyfajta dac volt Grubellel szemben, amihez gyerekesen ragaszkodtam.
Nem tetszik? Akkor is használni fogom. Bibibííííí…
Mint az oviban, azzal a különbséggel, hogy felnőtt nő vagyok.
Nem akartam letagadni igazi kilétemet, igazi származásomat. Nem szégyelltem, habár nem öntött el büszkeség a név hallatára.
Így éltem itt már egy éve, gyermeki daccal és sértődöttséggel a szívemben.
Kint halk gong szó csendült, én pedig vetettem egy utolsó pillantást tükörbeli hasonmásomra.
Még mindig nem nyerte meg a tetszésem.

2


Határozott mozdulattal lebbentettem félre a sátorponyvát, majd az image-emhez illő savanyú fintort erőltettem arcomra. Túl könnyű volt.
Az emberek mohó arckifejezéssel özönlötték el a cirkuszt. Borzongani akartak, rajtunk köszörülni a nyelvüket, majd egy jó nagyot belénk rúgni. Csak sajnos már nem ment. Megedződtünk és a pénz, amit nálunk hagytak pofátlanul sok volt. Mi nevettünk rajtuk, mi köszörültük a nyelvünket a szánalmas népeken és a végén mi rúgtunk beléjük vigyorogva, ha csak képletesen is.
Féltek, rettegtek a farkasoktól, de látni akarták, a közelükben lenni, érezni a dögszagot, a halál szagát…
Perverz és undorító teremtmények voltak az emberek is. Nyálcsurgató népség, amely a vérengzésre izgul.
Egy év alatt rá kellett jönnöm, hogy mi is ugyanolyan szörnyek vagyunk, mint az éjszaka teremtményei. Sőt a mifajtánk valamikor rosszabb és kegyetlenebb…
Kiléptem a simogató szélbe, majd savanyúan elmosolyodtam. Gyertek csak, gyertek. Hagyjátok itt a pénzeteket és távozzatok elégedetten, abban a hitben, hogy jól megaláztatok minket.
-Showtime.-suttogtam magam elé gúnyos mosollyal, majd elindultam a nagysátor felé vérszomjas arckifejezéssel, korbácsomat csattintgatva.
Az összes gyerek menekült előlem, szemükben félelem csillant, de élvezték.
Hova kerültem…?
Hát normális ez? Habár a mai világban, ahol a számítógép uralkodik, hipnotizál minden embert, kortól eltekintve, ez természetes dolognak számít. Látnak ők néhány játékban durvább dolgokat is, profi kis vérengzést, aztán csodálkozunk, ha iskolákat mészárolnak le, bekattant tinédzserek. Ébredjünk fel emberek. Ez így nem mehet sokáig.
Útközben összefutottam Percy-vel, aki éppen egy kisgyereket próbált halálra rémíteni, meg kell mondanom profi kis színjáték volt. A kisfiú reszketve elbújt az egyik lovas szekér mögött, próbálta minél kisebbre összehúzni magát.
Intettem neki, hogy kövessen, elég volt a mulatságból.
Beléptem a nagysátorba, majd mélyen magamba szippantottam az ismerős szagokat. Ott álltam a sátor bejáratában, széttárt karokkal, behunyt szemmel, elég érdekes öltözékben.
Naná, hogy sikerem volt.
Minden kisgyerek meg akart érinteni, szuggeráltak, hogy ijesszem meg őket. Ki érti?
A nézőtér lassan megtelt, csillogó szempárok várták a kezdést, látni akarták a nagy szenzációt, a farkasembereket. Ők azt hitték, hogy humbug, egy egyszerű kitaláció, de azért kíváncsiak voltak rá, mi pedig nem akadályoztuk meg őket.
Miután mindenki helyet foglalt, kényelembe helyezte magát, a sátor közepére sétáltam, majd felléptem az egyik vöröslő porondra. Kezembe kaparintottam a hangosbemondómat, majd a nagyközönség felé fordultam és üdvözöltem az alja népet.
-Jó estét Hölgyeim és Uraim! Üdvözlök mindenkit szerény hajlékunkban. Remélem élvezni fogják csekély két órás produkciónkat. Készen állnak?
A tömeg zúgolódni kezdett, ezt igennek vettem. Intettem Percy-nek, aki vérszomjas arckifejezéssel kivágódott mellém, majd vicsorogva hatalmas fogait mutogatta. Több sem kellett, két kézzel megragadta a porondot, vele együtt engem, majd a magasba emelt.
A nézőközönség elakadt lélegzettel figyelte minden mozdulatunkat. Percy óvatosan letett a földre, majd ismét a számhoz emeltem a hangosbemondót.
-Akkor kezdődjön a horror fellegvára.-kiálltottam, majd elhagytam a középpontot.
Nem volt kedvem ma is végignézni az egész produkciót, ahhoz túlságosan fáradt voltam. Kisétáltam a nagysátorból, friss levegőre vágytam. Az egyre jobban feltámadó szél belekapott hajamba, arcomat útjába fordítottam, élveztem, ahogy feltölt energiával és lehűti testem.
Úgy döntöttem visszamászok a sátramba, fáradt voltam és gondoltam telefonálok egy párat.
Csoszogva elindultam, a por szállingózott körülöttem, köhögnöm kellett, krákogtam és fulladoztam egy pár percig, majd úgy döntöttem erőt veszek magamon és megpróbálok normálisan menni. Elhúztam a sátorponyvát, majd kezem a villanykapcsolóra csúszott. Ez már reflex volt és megszokás.
A sötétség egy pár másodpercig még körbeölelt, próbált a magáévá tenni, de a vakító fényáradat visszakényszeríttette őt a sarokba.
Levetődtem az ágyra, kezembe kaptam a mobiltelefonomat, majd tárcsáztam. Kicsengett és kicsengett… A hívott szám jelenleg nem elérhető.
Az nagyon jó.
Mélyet sóhajtottam, elhajítottam a csúnya-csúnya készüléket, majd behunyt szemmel relaxálni próbáltam.
Több hónapja próbálom felhívni, de soha nem kapok választ, soha nem veszi fel, vissza sem hív. Valami nagyon nem stimmel Blarney-ban és éppen itt az ideje, hogy utánajárjak a dolgoknak.
Grubel, miért nem veszed fel? Miért kínzol? Miért hagyod, hogy a tudatlanság fojtogató örvénye magába szippantson?
Nem értettem, hogy minek telefon egy olyan embernek, akit nem lehet elérni. Kész pénzkidobás volt.
Na persze.
Ahol van, ott nincs kidobás.
Leoltottam a villanyt, már bántott éles fénye, és hagytam, hogy a sötétség ismét megkörnyékezzen.
Nem ellenkeztem. A sötétség a barátom, legalábbis eddig azt hittem.
Maci… Drága Maci. Miért nem vagy velem?
Az álom egyik pillanatról a másikra döntött le a lábamról. Ájultan zuhantam álomország csöppet sem boldogságmámorban fürdő rideg földjére.
Nem álmodtam semmit.
Caecus halála megfosztott az álmoktól. Üres voltam, minden gondolat és ábránd nélkül.
Minden emberi kihalt belőlem, amikor arra vetemedtem, hogy öljek.
Sajnálom…

3

Másnap reggel minden átmenet nélkül felpattantak a szemeim, meredten a plafont bámultam, kezdett már elegem lenni belőle. Be kellene szereznem néhány képet, hogy legalább azokat bámuljam ilyen lelkesen.
Kitámolyogtam az ágyból, majd úgy döntöttem megmártózom a közeli tóban. Kellemes idő volt, pont megfelelő egy könnyű fürdőzésre. Az én kis farkasaim mély álomba merülve szuszogtak, messziről hallani lehetett a félelmetes morgást.
Én viszont már megszoktam.
Könnyedén lépkedtem a kavicsos úton, gondolataim vadul cikáztak agyamban, egyetlen jelre vártam, hogy végre cselekedjek.
Levetettem ruháimat, majd óvatosan beledugtam a nagylábujjam a tóba.
Kirázott a hideg.
Nem volt túl kellemes, de ha már elvánszorogtam idáig, akkor belemegyek.
Sziszegtem, sikongattam, jujjoztam, de végül megnyugodva a partnak dőltem.
Hát bent vagyok.
Behunytam szemeimet, majd gondolkodni próbáltam.
Még a mai nap folyamán továbbállunk erről az istenverte helyről, hozzáteszem végre valahára, már kezdett unalmas lenni.
Elhatároztam, hogy Blarney-ba kocsikázunk, és végre valahára kideríthetem, amit akarok. De Grubel nem teszi zsebre azt, amit tőlem kap.
Annyira erősen koncentráltam az említett férfira, hogy hirtelen beugrott az arca, a csibész mosolya és a testvérem gyönyörű szemei. Erősen megmarkoltam a tavi növényzetet, éreztem az áramütést, látni akartam. Még… Még…

Villanást láttam, majd egy hatalmas tisztáson találtam magam. Kezeimet a magasba emeltem, éppen vadul magyaráztam valamit Liznek. Testvérem feszülten figyelt, majd ugrott, de elvétette a célt, nagyot bukott, fejét fájlalva tápászkodott fel a földről.
Hozzá léptem, segítettem felállni neki, majd mutattam, hogy próbálja meg még egyszer. Liz ajkai elváltak egymástól, így jól láthatóvá vált két éles szemfoga.
Áldozatára vetette magát, majd kéjes arccal magába szippantotta az isteni nedűt.
A kép homályosodni kezdett, majd eltűnt.
Neee…-sikítottam kétségbeesetten, de hiába kaptam utána, kicsusszant kezeim közül.
Tehát Grubel és Liz jól vannak, viszont egyiküket sem érdekli, hogy velem mi van.
Annyi baj legyen.
Bőröm libabőrös lett a hideg víztől, ajkaim össze-összekoccantak, úgy döntöttem ideje lenni kimászni belőle, mielőtt jégkockává fagyok.

4

Visszacammogtam a cirkuszba, törülközőt csavartam testem köré. Vizes tincseim függönyként takarták testemet, amilyen gyorsan csak tudtam visszamentem a sátramba.
Magamra kaptam egy ruhát, majd úgy döntöttem felébresztem a kis drága álomszuszékaimat. Kezembe vettem a hangosbemondót, majd a nagysátor közepére álltam, hogy mindenki jól halljon.
Csibész mosollyal a szám szegletében vártam a megfelelő pillanatot, nem akartam elrontani, hiszen ez a kedvenc részem a reggelben.
Felálltam a porondra, majd szám elé emeltem a tárgyat.
-Hölgyeim és Uraim. Itt a reggeli ideje, kérem kelljenek fel, hogy még napnyugta előtt távozni tudjunk.
A terem visszhangzott, minden szegletét betöltötte kegyetlen hangom, amire sűrű morgás volt a válasz.
-Nem lustálkodunk Uraim. Felkelni most.
Harminc vérszomjas tekintet volt a válasz, dühösen, fáradtan méregettek, én pedig mosolyogva próbáltam ártatlannak tűnni. Szerettek ők, de felkelni hajnalok hajnalán, na azt már nem. Valakinek át kellett vennie az irányítást.
Howard, egy tagbaszakadt vörös szőrű, amúgy gyönyörű farkas gyilkos tekintettel feltápászkodott, majd kitépte a kezemből a hangosbemondót.
Arcomba morgott, karmait meglengette szemem előtt. Húúú, de félelmetes volt. Én már megszoktam. Napi szinten be lettem fenyítve, de tudták, hogy sohasem nyerhetnek ellenem.
Én vagyok a góré, vagy mi a fene.
Határozottan a szemébe néztem, majd összevont szemöldökkel mérgesen néztem rá.
-Felkelni.-csettingettem.
Nem nyerte el a tetszését. Nemes egyszerűséggel felemelt, majd kivitt a sátorból. Óvatosan a földre rakott, majd szája elé szorított kézzel csendre intett.
Na ilyen könnyen nem szabadultok meg tőlem. Annál keményebb fából faragtak.
Visszamentem a sátorba, menetközben seggbebillentve Howardot, aki meglepődötten előreszökkent.
Nem cicóztok velem apukáim.
Kezembe kaparintottam a hangosbemondót, majd visszamentem a porondomra.
-Felkelni Drágáim. Ma már pakolnunk kell, pár óra és indulunk tovább.
Még egy pár percig noszogattam őket, végül győzedelmeskedve. Visszatértem a sátramba, majd szedelőzködni kezdtem.
Indulunk Blarney-ba. Már alig várom.

5

Nyolc felé járt az idő, mire összeszedtük minden holminkat, a nap már eltűnni készült a közeli hegyek mögött, átadni készült a porondot sötét testvérének a holdnak. Intettem Percy-nek, hogy irányítsa a többieket, én pedig bevágódtam a terepjárómba.
Ettől a kocsitól nem volt szívem megszabadulni. Túl sok emlék fűződik hozzá még azokból az időkből, amikor normális életet éltem.
A munkám pokolian hiányzott, Adammel és Kirkkel együtt. Lelkiismeret furdalásom volt legjobb barátommal szemben, hiszen egyik napról a másikra léptem le, se egy üzenet, se egy telefonhívás.
És még én beszélek.
Szorosan tartottam a kormányt, az emlékek feltörni készültek agyam legrejtettebb zugaiból, ahová egy évvel ezelőtt kényszeríttettem. Könnyeim elöntötték szemeimet, próbáltam az útra koncentrálni, nem ment könnyen.
Már várom, hogy lássam Blarney-t és azt az embert, aki ott lakik.
Hiányzik…