kavipeti85 : A Mumus

A MUMUS
(novella)

ÍRTA: Kavisánszki Péter

Luke Perrow rettegett a szekrénytől.
A fiú 1701-ben született. Édesapja már akkor nem élt, mert elvitte őt egy igen ritka betegség. A kisfiú az édesanyjával – Laura - élt tovább, aki nem szerette őt, és sokszor, amikor nem akarta látni egyszülöttjét, a nagy kétajtós ruhásszekrénybe zárta már kisbaba kora óta. Akkor még csak olyankor, ha valami miatt sírt, és Laurának nem esett jól vele foglalkozni. Majd amikor nagyobbacska lett, már akkor is, ha – az anyja szerint – rossz fát tett a tűzre. Sokszor órákra be volt zárva. Csak ő volt ott bent a korom sötétben, meg a nagykabátok, amiket csak télre vett elő Laura, vagy még akkor sem.
Luke nagyon félt ott bent a sötét miatt. Félelme átragadt a viselkedésére akkor is, amikor nem volt a szekrényben. Az ujjai állandóan remegtek.
Mindent megtett, hogy jól viselkedjen, csak azért, hogy ne kerüljön újra be oda, de ez nem sokban segítette, mert Laura szinte mindenbe bele tudott kötni, amikor úgy akarta. Csak azért tette, hogy ne lássa a fiát, mert ki nem állhatta őt, mert a halott férjére emlékeztette, aki megerőszakolta őt részegen. És ennek az együttlétnek lett a nem várt gyümölcse Luke.
Ahogy az elmúlt évek során nőtt, Luke belül egyre jobban dühöt érzett az anyja iránt, de annyira félt a nőtől, hogy kívülről ezt nem volt képes kimutatni. Így csak tűrte tovább a szekrény sötétjét, és az ottani rettegést a csendes és baljós feketeségtől.

Már tizenhét éves volt, amikor meglátott az utcán egy lányt, és addig ismeretlen érzés kerítette hatalmába a nálánál egy évvel idősebb szépség láttán. Amit ő akkor érzett, azt hívják szerelemnek, de ezt ő nem tudta, mert az anyja szinte soha, semmiről nem mondott neki semmit sem. Ám, amikor a nő megtudta, hogy élénken érdeklődik a fia az után a lány után, kerek másfél hétre zárta be Luke-ot a ruhásszekrénybe. És nem adott neki se enni, se inni.
Amikor pedig a tizenegyedik nap leteltekor kinyílott a két ajtószárny, és a szekrényben addig uralkodó sötétséget átjárta a fény, és a fényben Luke belenézett anyja gyűlölködő szemébe, előtört a sok éves düh a fiúból.
Hirtelen ugrott ki, és rontott rá Laurára. Ráugrott, a földre nyomta, és addig szorította a nyakát, amíg a nő ki nem lehelte a lelkét. De még ez nem volt elég Luke-nak. Annyira félt az anyjától, hogy biztosra akart menni, mert néha a fulladásból visszatérhet az ember az életbe, éppen ezért kiválasztotta a legnagyobb kést a konyhában, és belemélyesztette párszor a nő testébe több helyen is. Aztán eldobta a kést, átvonszolta a nő testét a konyhába, majd otthagyta, kilépett a házból, és elindult, hogy megkeresse a lányt, akit szeretett.
Szerencséje volt, hogy pár perces keresés után megtalálta a piacon, és leszólította. Úgy tűnt, a vonzalom kölcsönös kettőjük között. Ha nem így történtek volna a dolgok, ha Laura fiaként szerette volna a fiát, szép pár lehettek volna. Igazi szép szerelem lett volna az övék. De így nem.
Luke az anyját hozva fel csalinak vitte el a lányt a házukba. Elvezette őt egészen a ruhásszekrényig.
De ahogy a lány a szekrény mellé ért, Luke teljes erőből belökte, megragadta a dús, hosszú, szőkésbarna hajköteget, és addig verte a fejét a szekrény hátsó falához, amíg az véres nyomot hagyott, és a lány meghalt. Ezután hagyta, hogy a test tehetetlenül rázuhanjon a szekrény padlójára, majd ő is belépett a kabátok közé, és lassan, sötét és egyben őrült, furcsa mosollyal az arcán bezárta maga mögött a két ajtószárnyat. Senki sem tudja, hogy mi történt ott bent utána pontosan.
Csak azt tudni, hogy sok nappal később találták meg Luke anyjának a tetemét, majd egy hétre rá a lányét is a ruhásszekrényben. Nehezen lehetett megállapítani, hogy ki is volt ő, mert már a teste erősen rothadásnak indult.
És Luke … Hát róla csak azt tudom biztosan, hogy miután megölte a lányt, és őrült mosollyal magukra zárta a két szekrényajtószárnyat, soha nem jött ki a szekrényből se élve, se holtan….


A nagy ruhásszekrény Laura nővéréé lett, aki pedig a fiának hagyta örökül, az pedig az unokájának. És még sok emberre szállt rá, egészen a 21. század elejéig, amikor is egy elszegényedett vállalkozó, akinek elárverezésre került a háza, eladta egy régiségkereskedőnek.
Jó pár hónapig állt az üzletben a sok régi kacat között, mígnem egy fiatal családapa, aki a régi bútorok igaz híve volt, és éppen az első közös házukat vették meg egy kisvárosban a feleségével, és a hét éves fiukkal, megvásárolta magának, és a fia hálószobájába tette, a gyermek télen használt kabátjainak szánva.

Az egyik este a McGiven család éppen szokásos közös vacsoráját töltötte az ebédlőben, amikor a kisfiúk egyszer csak megkérdezte tőlük:
- Ti szerelmesek vagytok egymásba?
Anya – Elli – és apa – Ewan – mosolyogva egymásra, majd Tim-re néztek.
- Igen – felelte Ewan. Majd a feleségére sandított. – Vagy nem is tudom… Szerelmes vagyok vajon beléd?
Erre csak azt kapta válaszul, hogy Elli szórakozottan a hátára csapott egyet:
- Te majom! – mondta, közben vidáman mosolygott.
- A szerelem tényleg nem érdemli meg, hogy létezzen? – kérdezte egyszerre csak a kisfiú, és a szülők mosolya lehervadt, és így néztek vissza a fiúkra. Hogy kérdezhet ilyen érett dolgot egy hét éves? Biztosan hallotta valahol.
- Ezt meg ki mondta neked? – nézett szigorúan Tim-re az édesanyja.
- A bácsi.
- Milyen bácsi? – kérdezte az édesapja.
- A bácsi a szekrényemből.
Elli és Ewan megint összenéztek, de ezúttal nem volt min mosolyogniuk.
- A szekrényekben nincsenek emberek, Tim – mondta határozottan az anyja. – Csak ruhák és ruhafogasok.
- Meg molylepkék, és molylepke irtószerek – tette hozzá Ewan, de a hangjában már újra ott bújkált a vidámság szikrája. Elli könnyedén oldalba bökte a könyökével:
- Ez komoly dolog, Ewan! Én az ő korában tündér-királylányokat képzeltem a szekrényembe! Meg beszélgettem is velük egy csomót, amikor egyedül éreztem magam.
- Most megint arra akarsz kilyukadni, hogy kellene Timnek egy kistesó?
- Miért is ne?
- Én nem képzeltem semmi ilyesmit gyerekkoromban. Leszámítva azt a Billy nevű varangyos békát az ágyam alatt. Róla pár héttel később kiderült, hogy tényleg ott volt.
- Te szegény.
- Mondott még valamit az a bácsi neked, Tim?
- Hogy ha bemegyek hozzá a szekrénybe, mutat ott nekem egy csomó jó dolgot.
- Egy csomó jó dolgot, mi? Tudod, mit, kisöreg? Ha kajáltál, mostál fogat, és lefekvéshez készülsz, majd megmutatom neked, hogy nincsen semmilyen bácsi a szekrényedben.
- Rendben van, apa!
Tovább ettek, és nem volt több szó erről, egészen Tim lefektetéséig.
Ewan tüzetesen átfésülte a szekrényt a kisfia orra előtt.
- Na látod, nincsen itt semmi sem, csak… - egyszerre elkerekedett mindkét szeme, és ijedten kiáltozni kezdett – Jaj, ott egy mumus! Ott egy mumus!! – aztán a félelme elmúlt, mosolyogva nézett Timre, aki egy kicsit ijedten hátra ugrott apja mellől. Ewan megrántotta a vállát. – Csak vicceltem, kisöreg. A ruhákon kívül nincsen itt semmi. Ráadásul a szekrénybe az ajtaján kívül sehol sem lehet bemenni. Nincsen benne titkos átjáró, vagy ilyesmi. Érted?
- Értem, apa.
- Na jól van. Adj egy puszót, és irány lefeküdni.
- Ok! – adott apjának egy cuppanóst, majd be bújt az ágyába. Mesét már nem kellett neki mondani, a kislámpáját sohasem kellett felkapcsolva hagyni éjszakára, vagy amíg el nem aludt.

Ewan és Elli aznap este már egymás mellett feküdtek az ágyukban, és a férfi éppen azt ecsetelte szeretett feleségének, hogy hogyan ellenőrizte Tim szemei előtt a ruhásszekrényt.
Elli a férjéhez bújt.
- Gondolkodtam a dolgon, Ewan. Nekem az a szekrény nem nagyon tetszik. Nem akartam eddig mondani, mert annyira oda vagy a régi szép bútorokért, hogy az egész házat azokkal rendeztük be. De van valami félelmetes már a szekrény kinézetében is. Egy kicsit örülök, hogy nem a mi szobánkba tettük, mert nem szívesen néznék rá éjszakánként, amikor felkelek itt a sötétben, hogy le menjek inni egy kis tejet.
- Ez őrültség, szívem. Nincsen azzal a szekrénnyel az égvilágon semmi baj.
- Tudom. Tényleg őrültség az egész! – és azzal nevetett Elli a saját hülyeségén. És már nem beszéltek róla aznap éjszaka többet. Se a rákövetkező napokban. Vagy a rákövetkező hetekben.
Csak akkor jött újra szóba, amikor úgy másfél hónappal később Tim kedvenc cicája döglötten került elő abból a bútordarabból.

Már ősz volt, és közeledett a tél.
Egy november közepei nap délutánján Elli sikolyától zengett a McGiven ház.
Ewan és Tim, akik éppen a kisfiú kerékpárját szerelték, egyszerre rohantak be a házba, és szinte egyszerre értek be a gyerekszobába.
Tim ágya mellett ott állt falfehéren Elli. Két tenyerével eltakarta a száját. Kézfejein két meleg könnycsepp szánkázott végig.
- Mi történt?! – kérdezte a férje.
- Démon. Nézd meg magad.
- A szekrényben? – kérdezte hitetlenül Ewan. Elli csak szótlanul bólintott hármat.
Ewan lassan odasétált a szekrényhez, majd óvatosan szétnyitotta annak ajtószárnyait.
- Éppen a téli ruhákat akartam átnézni. Amikor megtaláltam… - sírta a nő.
Ewan beletúrt a ruhák aljába. Mutatóujjának vége megérintette Démon kihűlt, merev testét.
Széthúzta a ruhákat, hogy jobban lásson, és ott volt a foltos bundájú macska. A szemei és a szája nyitva. Kilátszott a nyelve, és apró fogai.
Elli odalépett a fia mellé, és eltakarta a szemét:
- Jobb, ha kijössz velem, kicsim.
- Nem! Én látni akarom a cicám! Látni akarom!
- De ő már nincsen. Meghalt.
- Neem! Nem hallhatott meg. Három napja még itt játszottunk a szőnyegem közepén. Aztán… - hirtelen elhallgatott.
Elli kíváncsian nézett rá: - Aztán mi történt?
- A bácsi mondta, hogy eljön érte, és megmutatja neki, hogy mi van a szekrényen túl – mondta Tim, és a hangja olyan idegen volt.
Ewan felegyenesedett, és a fiát bámulta.
- Nem hiszem, öreg fiú. Egyszer biztosan csak bement a szekrénybe, és valamelyikünk véletlenül rázárta az ajtót.
- De három napja még tényleg Timmel játszott, Ewan – nézett furcsán a férjére Elli. – Egy macska nem dögölhet meg három nap alatt csak úgy! És miért nem nyávogott?
Tim elsírta magát: - Ne mondd ezt a szót, anyu! Démon nem döglött meg, hanem meghalt! Meghalt, érted?!
- Jól van, kincsem. Meghalt. Tudom én… Nem azt a másik szót akartam mondani… Kérlek, ne haragudj rám.
- Nem haragszom, anyu.
Ewan két fekete, átlátszatlan szemetes nejlonzsákot rakott egybe, és abba tette bele Démont. Bár egy másik szemetes szákot a kezére húzva fogta meg, de még azon át is érezte a fiatal cica dermedtségét, és halott testének hidegét. Olyan rossz érzés volt hozzá érni. Mint ha nem is az ő macskájuk lett volna már lassan egy éve.
Még Tim kapta a névnapjára.

Abban a hónapban az egyik este nagy vihar tombolt.
Tim rettegett a villámoktól és a égzengéstől, de az apja nem engedte, hogy aznap este náluk aludjon.
Elli kísérte őt lefeküdni, és amikor az édesanyja letérdelt mellé, és betakargatta, valami furát súgott neki. Azért súgta, hogy a bácsi a szekrényben meg ne hallja:
- Anyu.
- Igen, szívem?
- Szerintem az a bácsi gonosz.
- Biztosan nem az – hagyta rá a nő.
- Ő ölte meg Démont.
- Nem hiszem, kincsem. Démon véletlenül be lett zárva a szekrényedbe, és úgy dö… Úgy halt meg. És most aludj szépen. Reggel iskola van.
- Tudom. Jó éjt, anyu.
- Jó éjt, szívem.
Megpuszilta fia arcát, aztán felállt, majd kiment a szobából. Miután bezárta az ajtót, szinte teljes sötétség borult a gyerekszobára. Csak akkor volt egy kis fény, amikor odakint villámlott.
Tim megkísérelt nem gondolni a szekrényre, és az oldalára fordulva megpróbált elaludni.
Már éppen kezdte elnyomni az álom, amikor annyira közel csapott a villám, hogy szinte a fényével egyszerre követte a hangja is, de olyan hangos mennydörgés egész este nem volt, és a kisfiú felriadt.
Felriadt, és ott látott maga fölött állni egy középkorú nőt, aki nagyon halottnak tűnt.
Tim egy nagyot sikoltott, de szülei nem hallották egy újabb mennydörgéstől. Majd azonnal a fejére húzta a takaróját. Egész testében reszketett. Szíve szerint kirohant volna a szobából, de nem érzett hozzá bátorságot. Inkább reszketett tovább a takarója sötétjében.
Egyszerre csak érezte, hogy valami turkál a takarója alatt, és hirtelen egy jéghideg, érdes kéz megragadta a bokáját, mire ő újra felsikoltott, de vele egy időben odakint sorozatos égzengések követték egymást, így ezt megint nem hallhatta meg senki sem.
A kéz nagyot rántott a lábán, mire Tim leesett az ágya végénél a földre, de a kéz tovább húzta, és a kisfiú sikoltozva eltűnt a szekrényben, a két nyitott szekrényajtó pedig csattanva bevágódott utána….

Tim-et másnap reggel az anyja ébresztette. A kisfiú nehezen ébredt fel, és nagyon sápadt volt. Azon a napon kezdett hozzá egyre többet dadogni.
Attól a naptól kezdve a lehető legkevesebb időt töltötte a szobájában, és amikor csak tehette, a szüleivel aludt.
Ewan és Elli észrevették a változást, és arra is rájöttek, hogy az ódon ruhásszekrény az oka.
Jövő év tavaszára Tim megszállottja lett a szekrénynek, Ewan pedig megszállottja lett a kisfia megszállottsága elleni harcnak.
Sok volt a veszekedés, és Ewan egyre ingerültebb lett. Szerette volna, ha egy szem fia nem félne semmitől, és ezáltal később is megállna a lábán az élet minden területén.
Éppen ezért már azt fontolgatta, hogy pár órára bezárja Timet a szekrénybe, hogy az megtanuljon nem félni tőle.

Amikor Elli meghallotta Ewan tervét, hevesen tiltakozni kezdett.
Azzal érvelt, hogy ez nem az a nevelési mód, amit annak idején, amikor a gyermekvállalást tervezgették elképzeltek maguknak. De Ewan makacs maradt, és nem akart engedni az álláspontjából, és ez újabb veszekedéseket szült kettőjük között, egészen addig, amíg egyik este már Ewan ki lett tiltva a hálószobából, és a nappaliban kellett aludnia a kanapén.

Pár nappal később, amikor Ewan éppen a városi nagypiacon állt sorba zöldségért, egészen véletlenül összefutott azzal a régiségkereskedővel, akitől Tim szekrényét vásárolta tavaly.
Elmesélte neki a macskájuk tavalyi esetét, ill. fia furcsa viselkedését. De a másik férfi ahelyett, hogy együtt érzett volna vele, csak érdekesen hümmögött.
- Ez érdekes – mondta végül. – Nagy ritkán én is találtam kisebb állatkákat bele zárva. Többnyire egereket, és egyszer egy patkányt. Képzelheti, hogy milyen érzés volt, amikor éppen a szekrény belsejét mutattam egy esetleges vevőnek, és ott volt benne az a döglött, merev testű patkány. Vagy ott volt annak a tinédzser fiúnak az esete, aki hozzám járt délutánonként segédkezni. Kifejezetten kerülte azt a ruhásszekrényt. Eléggé furcsa egy gyerek volt. Valami szellemidéző társulatnak volt a tagja, akik hétvégenként összegyűlnek pár doboz sörrel, meg valamennyi cigarettával, és szellemeket idéztek. Vagy legalábbis azt hitték, hogy idéznek. De mindegy is. A fiút Jeremy-nek hívták, és azt mondta, hogy abból a szekrényből valami sötétség árad, és megkért, hogy valamelyik hétvégén engedjem meg neki, hogy a társulattal oda jöjjenek, és megidézzék a szekrény szellemét.
- És? Ugye nem engedte meg neki?
- Eleinte nem. De elgondolkodtam a dolgon. Ismertem Jeremyt, és vakon megbíztam benn, és addig erősködött, míg nem egyszer csak úgy gondoltam, hogy miért is ne? Odaadtam neki a kulcsot az egyik szombat estére.
- És?
- Én ugyan nem voltam jelen. De azt tudom, hogy azóta a társulat soha többé nem gyűlt össze szellemet idézni. Jeremy elmegyógyintézetbe került, és ott adta oda a kulcsot. Vagyis először lenyelte, hogy ne kaphassam meg. „Nem mehet be oda!” mondta nekem, és olyan érdekesen mosolygott, mint egy őrült az elmegyógyintézetben.
- Ugye, ezt az egészet csak most találta ki?
- Szó sincsen róla, Mr. McGiven. Ez úgy másfél éve történt. Most már bevallhatom, hogy örültem, amikor végre eladhattam magának. És szó sem lehet arról, hogy vissza vegyem! Nem sokkal azelőtt, hogy maga megvette, egy este az egyik ismerősöm váltig állította, hogy egy szép, középkorú nőt látott a kirakatomban, aki úgy nézett ki, mint egy halott.
- Sületlenség! – jelentette kis határozottan Ewan. – Maga csak át akar verni. Nem értem, hogy mi célja van vele, de hagyja abba, kérem.
- A maga dolga, Mr. McGiven. De ha rám hallgat, megszabadul tőle. Összeaprítja fának, és betüzel vele télen. Vagy eladja. De szabaduljon meg tőle minél előbb – azzal biccentett egyet. – A viszont látásra, Mr. McGiven – búcsúzott, de Ewan csak makacsul rántott magán egyet, és a régiségárus azt gondolta, hogy ez a férfi meg fog őrülni, és oda fog kerülni hamarosan, ahová Jeremy is került. Majd ott hagyta, és nem látták egymást többet.
Ewan sorra került a zöldséges pultnál…

Másnap este Ewan részegen ment haza.
Az eddigi leghangosabb veszekedésbe kezdett feleségével a konyhában, aztán Tim felé indult, aki a hálószobájukban játszott, de Elli elállta az útját az ebédlőbe vezető ajtóban.
- Ewan, drágám! Részeg vagy! Gyere, vacsorázz meg, és feküdj le aludni!
A férfi erre elmosolyodott:
- Látom, nem érted. Nem vagyok részeg, csak kicsit többet ittam a kelleténél. És most eressz tovább, mert Tim a szekrényében tölti a ma éjszakát!
- Még mit nem! – tiltakozott az asszony.
- Mondjuk ezt! – azzal csattant a pofon a nő arcán. Végül is nem is egy szimpla pofon volt, mert Ewan keze félig ökölbe volt húzva, amikor adta. Ez volt az első, hogy megütötte feleségét, aki az erős csapástól oldalra esetett, egyenesen neki a mikrohullámú sütőnek. Ewan számára pedig szabad volt az út az ebédlőbe, ahol is az egyik régi szekrény fiókjában ott lapult Tim ruhásszekrényének kulcsa.
Amikor már a kezében volt, tovább indult a folyosó felé, de Elli hirtelen elkapta hátulról, és Ewan majdnem elesett.
A férfi hátralendült, és teljes erejéből nekicsapta feleségét a szekrénynek. Elli feje véres nyomot hagyott a szekrényen, és elsötétült előtte a világ. Félájultan esett rá a padló kövezetére.
Ewan, mint ha mi sem történt volna, szépen lassan kiment a folyosóra, végigsétált rajta, majd fel az emeletre vezető lépcsőn. Az emeleten volt a vendég- háló- és gyerekszoba.

Tim kezében két kisautó volt.
Az egyik autó elindult a másik felé, mire amaz is elindult. Majd az elsőnek indult kocsi az utolsó pillanatban kikerülte a vele szembejövőt.
Ekkor nyílt halkan a hálószoba ajtaja, és Ewan meleg barna szemei néztek be rajta a csöndben játszó kisfiára.
Egyszerre csak megszólalt, és a fia kezében ekkor álltak meg az autók. Hallotta az apja hangján, hogy részeg. Ritkán fordult elő vele ilyesmi. Olyankor különösen viccelődő, és vidám volt. De most nem.
- Már nincs visszaút, fiam – mondta.
- A… anyut a… akarom – szólt halkan Tim.
- Anyu most pihen egy kicsit az ebédlőben. Gyere ide szépen.
- Nem ak… akarok.
Ewan nagyot nyelt, majd elordította magát: - Gyere ide, azt mondtam!!
Tim nem akarta jobban felidegesíteni az apját, így hát lassan felállt, majd megfordult, végignézett a férfin, aztán oda ment hozzá.
Ewan hirtelen mozdult. Tim azt hitte, hogy bántani fogja, de nem így lett. Csupán szorosan átölelte, közben könnyezett a szeme.
Aztán lehajolt, szorosan megragadta a fiát, felemelte. Amaz nem akart, kapálózott, körmeivel feltépte az bőrt az apja arcán, és nyakán, de mindhiába. Ewan nagyon erősen fogta, és kilépett vele a folyosóra.
- Kigyógyítlak, fiam. Nincsen semmi a szekrényben. Majd reggelre te is belátod.
- N… nem ak… akarok! Neeem!!!
Bevitte Timet annak szobájába. Ott nem kapcsolt lámpát. Elég volt látni az utcáról beszűrődő fényben.
- Neee! Ap… apu, ké… kérlek, neee! – könyörgött a kisfiú.
- Mint ha az életedért könyörögnél, fiam. Ettől szánalmas vagy. De nem kell félned az életben semmitől sem. Ezt majd reggelre belátod.
- Neeem ak… akarom! – sírta. – Ő go… gonosz! És csú… csúnya! Meg fog ö… ö… ölni!
- Baromság, te őrült gyerek!! – azzal „letépte” magáról a fiát, és bedobta a nyitott ajtajú szekrénybe, a téli kabátok közé. De Tim még így is annyira beverte a fejét, hogy félájultan feküdt a szekrény fapadlóján.
Ewan könyörtelenül rázárta a két ajtószárnyat, majd elővette a kulcsot, és kétszer ráfordította a zárban, majd pedig a szájába tette, és lenyelte.
- Innen nem jössz ki – mondta szipogva. – Csak reggel. És majd akkor meglátod.
Kiment a szobából. Nem sokkal később Tim felsikoltott a szekrényben. Ewan a lépcsőn hallotta, de csak mosolyt csalt a szájára.
Végigment a folyosón, majd be a nappaliba, ami az ebédlővel szemben nyílt. Fáradtnak érezte magát. Nagyon fáradtnak. Le akart feküdni a díványra. A dolog sikerült is neki, de nem önszántából. Ugyan is amint a kanapé közelébe ért, Elli rohant be a nappaliba az ebédlőből, kezeiben szorosan fogta a baseball ütőt, amit még Ewan őrzött meg egyetemista korából, és a folyosó falán tartott. A nő most nagyot vágott vele férje fejére.
Az ájultan a kanapén fekvő férfi zsebeiben turkált. Látta nyitva a fiókot, és azonnal tudta, hogy Ewan a szekrénykulcs miatt húzta azt ki.
- Hová tetted, te marha?! – ordított dühösen férjére, amikor egyik zsebében sem találta a kulcsot. Aztán már úgy érezte, mindegy is, ki kell mentenie Timet, mielőtt még halálra rémülne nyolc éves fejével ott bent a sötétben.
Kiszaladt a folyosóra, felrohant a lépcsőn, be egyenesen Tim szobájába.
A szekrényhez érve látta, hogy az ajtaja tényleg kulcsra lett zárva.
- Valamivel fel kell feszítenem – mondta magának. Majd a fiához szólt: - Tim! Tim, kisfiam! Hallasz, engem?! Tim!! Mindjárt megy érted az anyu, csak ne félj, kisfiam!
Nem volt hirtelen jobb ötlete, vissza kellett szaladnia, le a lépcsőn, át a garázsba, ahol is ott volt Ewan feszítővasa.
Azzal tért vissza a gyerekszobába. Belecsúsztatta az ajtók közötti nyílásba a vas végét, ahogyan kell, megfeszítette teljes erejéből, mire nehezen, de a zár engedett.
- Itt vagyok már, Tim! Tarts ki, itt van már az anyu!
A két ajtószárny kettényílt, Elli eldobta a feszítővasat, és letérdelt, behajolt a ruhák közé, de Tim nem volt ott. Helyette egy csúnya, mosolygós férfiarc bámult az ő arcába.
- Meglepetés!! – kiáltotta el természetellenesen vidám hangon magát a férfi… Nem is férfi volt az, hanem egy férfi szerű lény. Luke Perrow. De már nem ember. Nem férfi. Hanem egy lény.
A Mumus.
„Ha nem leszel jó kislány, Elli, eljön érted a Mumus, kijön a szekrényedből, és elrabol az ő világába!” – mondta neki kislánykorában sokszor az apja. És ez a régi emlék csak most jutott eszébe. És vele együtt az is, hogy csak azért képzelt tündér-királylányokat a szekrényébe, hogy ne egy gonosz Mumus legyen ott egyszer, hogy elvigye őt. Mert sokat volt rossz.
De ez a felismerés és az a régi emlék az utolsó dolgok voltak az egy gyermekes anya életében, mert előrelendült a Mumus keze, és köszvényes, csontos ujjainak végén növő borotvaéles köröm egy véres csíkot húzott Elli nyakán. Egy mély sebet.
A nő a torkához kapott. Szorította ujjaival, mint ha a szorítás elkergetné azt, ami utána jön. De nem kergette el.
Az oldalára dőlt. Hirtelen gyengének érezte magát. A torka lüktetett, és enyhén fájt. Nem kapott levegőt.
Valaki kilépett a szekrényből.
Elli utolsó erejével még felnézett rá, és egy szép, középkorú nőt látott, aki halottnak tűnt. Ő nem tudta, de a Mumus anyja volt az. A rég halott Laura Perrow.
Az utolsó volt, amit Elli életében látott….

Legelőször egy hatalmas réten szeretkeztek Ellivel. Ewan tizenkilenc éves volt akkor.
Elli pedig tizenhét, és még szűz.
Ewan most látta magukat felülről, ahogyan egymásba gabalyodik meztelen testük.
Felülről látta őket, mert aligha nem ő volt a Nap. Nem látta, csak tudta. Érezte, ha lehet ilyet mondani.
Aztán már a közös fiúk, Tim egyetemét nézte Napként. Rengetegen voltak az udvaron. Timnek kitüntetések mellet éppen most nyújtották át a diplomát, és Ewan nagyon büszke apának érezhette magát.
Aztán valaki sugdolózott körülötte. Még nem értette, hogy mit mond, de a suttogás egyre közelebbről érkezett. Aztán oldalra nézett, és a Holdat látta.
- Vigyázz Luke Perrowval – súgta. – Vigyázz Luke Perrowval!
- Hogy mi… - értetlenkedett Ewan, aztán halványulni kezdett körülötte minden, és egyre inkább érezte, hogy fájdalmasan lüktet a feje.
Jézusom! Biztosan fejen talált a baseball labda az egyetemi meccsemen, és elájultam. Azért fáj a fejem olyan kúrva nagyon! Te jó ég! Ha miattam veszítsük el a meccsünket a Szürke Egerek ellen, az edzőm és a barátnőm kinyír engem!
- Vigyázz Luke Perrowval!
Ki az a Luke Perrow?! Mondja már meg valaki!
- Vigyázz Luke Perrowval! Luke Perrow egy igazi szörnyeteg. Luke Perrow, a kurafi James Perrow fia. Vigyázz Luke Perrowval!
- Ewan!
Ez Elli hangja! Az én szép, és csodálatos feleségemé! Akkor már túl vagyok az egyetemen. Mi történt velem?!
- Ewan! Timnek igaza volt! A szekrénye! Vigyázz Luke Perrowval.
Rendben van, Elli drágám! Vigyázok! De ki az a Luke Perrow?! Egyre jobban lüktet a fejem! Mitől van ez?! Valaki segítsen!
- Vigyázz Luke Perrowval. Vigyázz! Vigyázz! Vigy…
A fejfájása erősödött, és lassan kinyitotta szemeit, de azok annyira nehezek voltak, mint ha több tonna súlyt erősítettek volna a szempillái végére.
A szemeivel látott homályos kép lassan kitisztult, és látása lassan igazodott ahhoz, hogy mindenütt sötét van, és csak az utcai lámpák fényei szolgáltatnak fényforrásul.
De ki oltotta le a villanyt? – súgta egy belső hang a fejében.
Ki más, Biztosan Elli volt az! – válaszolta vissza gondolatban neki Ewan. – Biztosa elaludtam a TV előtt a kanapén, és ő nem akart felébreszteni. Volt már ilyen máskor is, nem? Csak akkor mindig betakart… Most miért nem vagyok betakarva?!
És akkor lassan kezdett emlékezni, de ezúttal elméje már tiszta volt. Az alkohol hatása elmúlt.
- Te jó ég! – súgta maga elé. – Mit tettem?! Miért tettem?! Nem akartam megtenni! Én nem vagyok olyan! Miért is lennék olyan? Tim, drága kisfiam. Félsz attól a rohadt szekrénytől, OK! Rendben van. Kivisszük onnan. Ha nem akarod látni, akár el is adom, vagy összeaprítom tűzifának. A lényeg, hogy te rendben legyél, és biztonságban, jól érezd magad a saját szobádban. Igen! Így lesz!
Felpattant a kanapéról, és az utcai enyhe lámpafényben elbotorkált a folyosóra vezető ajtóig. De ott megtorpant, mert valami nem stimmelt. Rossz előérzete támadt.
Valaki volt a ebédlőben.
Először csak egy különös megérzés volt, aztán valósággá vált, amikor egy igen furcsa női hang halk, de dühös hangon megszólalt:
- Elkaplak James Perrow! Én nem akartam, de te erősködtél. De én továbbra sem akartam, és te megütöttél. Akaratom ellenére közösültél velem. Megerőszakoltál, biza meg! Őrült vagy, James Perrow! Az erőszakod gyümölcse egy fiú lett, de én soha nem akartam gyereket, mert gyűlölöm a gyerekeket. Gyűlölöm, és ezt te is tudtad. Azért tetted azt velem! Azért intézted el, hogy legyen gyerekem. Gyűlöllek, James Perrow. Gyűlöllek téged! És gyűlölöm a fiunkat is. Légy átkozott fiam, Luke Perrow! Légy átkozott egyszer s mindenkorra! Én fattyúm. Légy átkozott! Most bosszút állok, James Perrow! Bosszút állok azért rajtad, férj-uramon, amit velem tettél!
Egyszerre csak Ewan mozgásra lett figyelmes az ebédlő felől. Egy női alak volt az.
„Nem sokkal azelőtt, hogy maga megvette, egy este az egyik ismerősöm váltig állította, hogy egy szép, középkorú nőt látott a kirakatomban, aki úgy nézett ki, mint egy halott.”
- Most megöllek, James!! – rikoltotta a nő, és Ewan felé szaladt. Valami volt a kezében. Valami hosszú, ami teljesen olyan volt, mint…
Ewan azonnal felkapcsolta a nappali lámpáját, és nagy megdöbbenésére egy szép, középkorú nő rohant felé, aki úgy nézett ki, mint ha meghalt volna. Arca fölött színtelen szemek ültek, és nagyon dühösen nézett.
Ewan az utolsó pillanatban ugrott félre a felé száguldó baseballütőtől, amivel Laura Perrow csapott felé.
- Halj meg, férjuram! Te büdös kurafi, tee!
A férfi fordult, és a kanapé felé indult, de még így is háton találta Laura második ütése, és elterült a kanapé mellett a szőnyegen. De nem volt ideje ott maradni, és mérlegelni az eseményeket, mert a halott nő a végső csapásra készült Ewan fején, de elvétette, mert a férfi a kandalló felé gurult, majd talpra ugrott, olyan gyorsan, amennyire csak tőle telt. Vakon nyúlt a kandalló felé, és remélte, hogy igaza lesz. És igaza volt! Ujjai beleakadtak a piszkavasba, megszorították, és már a kezében is volt.
A vassal elhárította az ütő következő csapását, majd közelebb lépve egyet a nőhöz most ő csapot, és a piszkavas hegyes, hajlított vége kiszúrta a nő bal szemét, és beleakadt a szemet körülölelő csontba belülről. Így csak meg kellett rántania a vasat oldalra, és Laura Perrow elterült a szőnyegen, Ewan pedig elrúgta a kanapé másik oldalára a baseballütőt.
Ezután kirántotta a nőből a piszkavasat, majd háromszor akkorát vágott a fejére, amilyet csak tudott.
Utána érdekes dolog történt. Laura hosszú haja életre kelt, Ewan lábai felé nyúltak, és szorosan rátekeredtek a hajszálak, a férfi pedig elesett, a piszkavas elgurult a kezéből.
A következő pillanatban a nő már Ewanre is vetette magát, és Ewan kénytelen volt belenézni jobb oldali színtelen szemébe, és a bal oldali, vértelen szemüregbe.
- Csókolj meg, szívem, férjuram! Még egyszer utoljára! – mondta a nő, majd csücsörített a szájával, és Ewan ajkai felé indult velük. A férfi csak ekkor érezte meg a nőből eredő rothadásszagot.
Mindeközben jobb keze az elejtett piszkavas után tapogatózott a szőnyegen, és nagyon megkönnyebbült, amikor egyszerre csak ráakadtak az ujjai. Azok gyorsan a tenyerébe csúsztatták, és már ütötte is a nőt karizma minden erejét beleadva.
Laura már éppen megcsókolta volna, amikor is hirtelen hátra vetette a fejét, és mérgesen felkiáltott: - Ne csapkodj már azzal az izével, férjuram!
És a vas – egészen véletlenül – kiszúrta a nő jobb oldali ép szemét is, és megint beleakadt belülről a csontba. Ewan ennek nagyon megörült, és oldalra rántotta a vasat, mire a nő is oldalra esett.
Ewan felugrott, és mielőtt Laura haja megint megindult volna a lábai felé, a kanapé mellé rohant, eldobta a piszkavasat, és helyette kézbe vette a baseballütőt. Szeretett volna a halott nőre támadni vele, de eszébe jutott a kisfia, és kirohant a folyosóra, majd az emeletre vezető lépcsők felé vette az útját.
Mindeközben Laura Perrow is lábra állt, és a férfi után rohant.
- Nem menekülsz a bosszúm elől James Perrow! Megerőszakoltál, te átkozott kurafi!!
Miközben elindult futva a lépcsőkön felfelé, érezte, hogy Laura Perrow mögötte lohol. De ha hátra nézett volna, azt is látni vélte volna, hogy a nő már nem a lábain jár, hanem a levegőben lebeg, és így üldözi őt, hosszú hajszálainak zuhataga a ruhája felé nyúlkál, mint prédára éhes csápok.
Ewan a lépcsők tetejére ért. Szerencsére vele szemben Tim szobája nyitva volt. Berohant oda, és a halott nő orra előtt becsapta az ajtót. Szerencséjére belül volt az ajtó kulcsa. Azt kétszer ráfordította.
A nő eszét vesztve dörömbölt, de mindhiába, úgy látszott, hogy bejutni már nem tud.
- NÉZZ SZEMBE VELEM, GYÁVA KUTYA!! MEGERŐSZAKOLTÁL, EZÉRT LAKOLNOD KELL!! LAKOLNOD, ÉRTED?! KURAFÍÍÍÍ!!!!
Egyszerre csak elhalt a hangja, és csönd telepedett Ewanra az utcafényes szobában.
Látta, hogy a nagy, ódon ruhásszekrény ajtaja tárva nyitva van. Előtte a földön pedig ott feküdt valaki.
Ewan lelkét egy fájdalmas érzés kerítette hatalmába.
„ Istenem, csak add, hogy ne ő legyen! Szeretem!”
De Isten nem hallgatta meg.
Letérdelt hozzá, és maga felé fordította a szép arcát. Hideg volt a bőre. Jég hideg. És merev a teste.
- Nem… - mondta halkan. Közben szemei megeresztették a könnyek könyörtelen hadseregét az arcbőre ellen.
Magához szorította Ellit.
- Neem!! Ne vedd el őt tőlem! Neee!
Aztán erőt vett magán, és lecsillapodott.
- Drága Ellim. – Közel hajolt a halott felesége fejéhez, és egy csókot nyomott a halott szájra.
Aztán nagyon lassan, és fájdalmasan elengedte, majd a szekrényre nézett. Volt egy újabb megérzése. Megérezte, hogy hol találja meg a fiát. A szekrényen túl, egy másik világban, amit mi, egyszerű halandók nem ismerünk, és nem is óhajtunk megismerni. Vagy, ha rég, gyerekszobánkból ismertük is, már réges rég elfelejtettük. Mert a gyerekek. Ők tudhatják csak.
Lassan felállt, majd átlépte Elli holttestét, és belépett a szekrénybe, a ruhák közé.
Orrát megcsapta a molyirtók kevésbé kellemes szaga, teste pedig megérezte azt az enyhe hideg levegőt, ami a ruhákon túl áradt feléje.
Még beljebb lépett a ruhák között, majd nagyon óvatosan előre nyúlt. Amikor már teljes hosszában kinyújtotta a karját, akkor sem érezte a ruhásszekrény hátsó falát. Csak a nagy semmit.
Még beljebb ment, és tényleg nem volt ott a fal. Ahogyan a szeme hozzá szokott a sötéthez, látott körvonalakat. Egy lépcső körvonalát, ami elindult lefelé.
Nagyon óvatosan rálépett az első lépcsőfokra, majd egy kicsit már bátrabban a másodikra. Közben balkezében nagyon erősen szorította az egyetemi baseballütőjét.
Megindult lefelé. Jobb keze ujjai maga körül nedves kőfalat tapintott. És hamarosan kiderült, hogy egy csigalépcsőn halad, mert élesen fordult egyfolytában balra.
Úgy másfél percnyi séta után végre véget ért a lépcsősor, és egy nyirkos és hideg levegőjű helyre került, ahol már több volt a fény.
Egy alagútfélében lehetett. Lábai vízben tapostak. Sétája közben a vízben néha rálépett erre-arra. Nagyrészüknek többnyire puha, csigaszerű teste volt, ami hevesen vonaglani kezdett, amikor Ewan rájuk lépett.
Ahogy haladt előre, egyre nagyobb lett a fény, és már látta, hogy tényleg egy csatornaszerű alagútban van, ahol minden nedves.
Az alagút végén pedig már nagyobb fény várta.
Egy hatalmas, fa szerű élőlény emelkedett pár méterre előtte a magasba. Vastag, hosszú ágai élő csápokként tekeregtek erre-arra.
Gyökerei egy része a föld felett voltak, és azok is csápokként tekeregtek. Csak ezek mindegyikén, eltérően az „ágaktól” egy pár szem volt, és most szinte mind Ewant bámulta, aki a fához képest olyan apró volt, mint hozzánk képest egy kisegér.
A fa szerű élőlénynek a tetején is gyökerek voltak. Ezek csatlakoztak a mohás plafonba.
Ewan elhaladt a „fa” mellett, de annyira messze tőle, amennyire csak tudott. Attól tartott, hogy egyszer csak egy gyökér, vagy egy ág elindul feléje, hogy elkapja őt.
De nem így történt.
Két oldalt nedves sziklák emelkedtek a magasba. Olyan magasra, hogy a tetejüket nem is látta. A mohás plafon sem volt már sehol, csak a fehér pára pár méterre a feje fölött.
- Uram Isten! Hol vagyok?
Hamarosan egy olyan szakadékhoz ért, amelyhez hasonlót még a képzeletében sem látott.
Nem látta a mélyét sem, és a túl oldalra, ami nagyon messze volt, csak egy rozoga, kötélből és fából épített függőhíd vezetett át. De mivel nem volt másik út, ezt meg kellett próbálnia.
Miközben egyre bátrabban haladt előre a hídon, a magasban néha-néha mint ha furcsa lények ősmadár szerű szárnyai tűntek volna elő a ködből.
Egyes falécek, amiken át kellett sétálnia, eléggé lazák voltak, és instabilak. Útja során egy-kettő le is esett a mélybe. Az egyikkel majdnem ő is. Isten tudja, mi várta volna odalent.
Amikor átért a túl oldalra, egy gyors keresztet vetett. Bár sohasem hitt igazán Istenben, de a hídon való átkelés közben végig a „Miatyánk”-ot mormogta az orra alatt. Azért azt, mert más imát alig ha tudott fejből egész életében.
Egy újabb, az előzőhöz hasonló barlang következett, majd megint ködös ég alá jutott, és egy sziklás emelkedő előtt állt meg, amelyen rozoga kőlépcsők vezettek felfelé. Odafent, nagyon magasan pedig egy építmény várta, ami leginkább egy középkori várra emlékeztette. De több lehetett annál.
Mély levegőt vett, áttette jobb kezébe az ütőt, majd megindult felfelé.
Kevesebb idő alatt ért fel a vár elé, mint azt először gondolta.
A várszerű építmény oldalain ronda vízköpők sorakoztak. És ami a legrosszabb volt, az-az, hogy mind élt, és mozgott.
Sőt, mint ha az egész várszerű valami élt, és mozgott volna.
Amint a hatalmas ajtószárnyakhoz ért – amik a ruhásszekrény ajtajához hasonlítottak a leginkább, sőt, talán ugyan azok voltak, csak sokkal nagyobban – azok maguktól kitárultak, és valami olyan várta Ewant, amire életében nem számított volna.
Lebegő lépcsősorok voltak mindenfelé, egy hatalmas térben, ami sokkalta nagyobb volt annál, mint ami a vár szerű építmény belseje lehetett. Mindenféle lépcső volt ott, még pár csigalépcső is. Egy pár közülük fejjel lefelé lebegett. És ezek is, a vízköpőkhöz hasonlóan mozogtak. Jobbra, balra, előre, hátra a végtelennek tűnő térben.
Ewannak minden lelki erejére szüksége volt, hogy rá merjen lépni a hozzá legközelebb álló lépcsőfokra, ami egy csaknem száz fokos, magasba emelkedő lépcsősor legalsó lépcsőfoka volt.
De amint rálépett, az ajtók mögötte bezárultak, és a belső oldaluk már nem az volt, mint a külső. Csak az is a végtelen, fehér teret, és a lépcsősorokat mutatta, így már csak ez volt itt Ewan számára. A végtelen sok lépcsősor, és a nagy, fehér semmi.
Ill. odalent a messzi mélyben volt valami felszínféle, de tényleg nagyon messze lehetett tőle. És gigantikus kockák terültek el rajta. Valami olyasmi volt, mint egy óriási sakktábla. Csak éppen bábúk nélkül.
Aztán felhangzott egy mindenséget betöltő, hatalmas, és nagyon vidám, szinte már kárörvendő kacaj.
- Hol van a fiam?!! – ordította torkaszakadtából Ewan, de nem kapott választ.
Várt még egy darabig, aztán dühösen gondolt egyet, és megindult felfelé a lépcsősoron. A legtetejére érve körbenézett és megvárta, amíg az egyik felé haladó csigalépcsősor eléri őt, és így átléphetett rá.
Megindult a csigalépcsőn felfelé, és ekkor megpillantott valamit.
Nagyon messze, egy kacskaringós, furcsa lépcsősoron, ami fejjel lefelé volt, állt valaki, ugyan csak fejjel lefelé. A lépcsősor sebesen, nagyon sebesen haladt Ewan felé. És ekkor eszébe jutott a beszélgetésük tavalyról:
- Ezt meg ki mondta neked? – kérdezte Elli Timet.
- A bácsi.
- Milyen bácsi?
- A bácsi a szekrényemből.
- A Mumus a szekrényből – mondta magának halkan Ewan.
- Vigyázz Luke Perrowval.
- Luke Perrow… James Perrow és Laura Perrow fia! Vajon mi az ő történetük?
A kacskaringós lépcsősor fejjel lefelé volt, és Luke Perrow (a Mumus) is fejjel lefelé állt rajta.
- Egykor ember volt? – kérdezte magától Ewan. – De ez már nem ember. Ez egy gonosz szörnyeteg. Egy gonosz bácsi.
Ewan megindult tovább felfelé a csigalépcsőn, mert úgy tűnt, hogy a Mumus fejjel lefelé álló kacskaringós lépcsősora nem fog megállni, és egyenesen az ő lépcsőibe rohan.
Ez így is lett.
A csigalépcsősor nagyon megremegett, amikor Luke Perrow lépcsősora nekiüközött, és darabokra törte azt, míg a fejjel lefelé álló lépcsősor teljesen épen maradt.
A csigalépcsősor szerkezetében láncreakció indult el, és már éppen szétesett a tetejére érő Ewan lábai alatt is, amikor ő teljes erejéből ugrott egyet, és két kezével meg tudott kapaszkodni egy közeli, vízszintesen lebegő lépcsősoron.
A Mumus vidám, de egyben vérfagyasztó kacaja újfent átjárta az egész teret. Közben a lépcsője eltávolodott, majd hirtelen megállt, és megfordult, így Ewan már megint szembe nézett a Mumussal. Jól látta, hogy vége lesz, ha itt marad, és rohanni kezdett a vízszintes lépcsősor másik vége felé.
Másodpercek múlva a Mumus lépcsősora szétzúzta a vízszintes lépcsősor azon részét, ahol Ewan még előbb állt. Ezen a lépcsősoron is beindult a láncreakció, és Ewan csak megint az utolsó pillanatban tudott átugrani egy másikra.
A vízszintes lépcsősor darabjai a végtelen mélységbe hullottak a csigalépcsősor darabjai után.
Felgyorsultak az események.
A Mumus lépcsősora már nem várt annyit az Ewan elleni támadással, és lecsapott.
A férfinak már ideje sem volt többé a megállásra. Csak ugrálni tudott egyik darabokra hulló lépcsősorról a másikra. Sokszor csak egy hajszálon múlt, hogy le nem zuhant ő is a mélybe.
A Mumus pedig minden egyes szétzúzott lépcsősor után megeresztette vidám kacaját.
Ewan csak egy megoldást látott a maga számára. Ez pedig az volt, hogy átugrik a Mumus lépcsősorára. Aztán majd jön, aminek jönnie kell! Viszont már csak a puszta kezével tudott szembeszállni a szörnyeteggel, mert a baseballütőjét még a második ugrásnál elejtette.
De már eleve az is nagy probléma volt, hogy hogyan ugorjon át, amikor így is sokszor alig volt képes átugrani másik lépcsősorra. Aztán egyszer csak döntött. És csak kétféle lehetőség volt tovább. Vagy átugrik, és megkapaszkodik szerencsésen, vagy nem, és akkor a mélybe zuhan.
Így amikor egy újabb vízszintes lépcsőre ugrott, rohanás helyett megfordult, és farkasszemet nézett a még mindig fejjel lefelé álló lépcsősoron álló Mumussal.
„ A szerelem nem érdemli meg, hogy létezzen.”
Vajon miért mondta ezt a Mumus a fiamnak?
Ez volt az utolsó gondolata Ewannek, mielőtt ráugrott volna a fejjel lefelé álló lépcsősorra.
Nagyon nehezen, szinte csak a legszélében sikerült megkapaszkodnia, ám nagy megelégedésére ezúttal a Mumus nem felkacagott, hanem dühösen felordított.
. Ewan már éppen kezdte biztonságosan érezni magát a fejjel lefelé álló lépcsősoron, amikor is az gyorsabban kezdett el haladni, és sorra csapta szét a lépcsősorokat.
A kőkemény darabokat rettentően nehéz volt elkerülni. Amikor egy-egy lépcsősor szétment, a Mumus mindig felkacagott, de kacaja inkább erőltetett volt már, mint természetellenesen vidám.
Ewannek gyakran csak egy hajszálon múlott a szerencséje, de végül is nem esett le a Mumus lépcsősoráról. Bár a teste tele volt már vérző sebekkel, és kisebb nagyobb – de többnyire az utóbbi – zúzódásokkal. Ám ezeknek ellenére kitartott. A fia iránti szeretete adott neki erőt, úgy érezte. És a bűntudat, hogy nem hitt neki, és annyi rossz dolgot művelt, hogy érvényesítse a vélt igazát.
A Mumus végül már nem kacagott, csak dühösen ordított, majd egyszerre csak megállította a lépcsősorát, és az lassan neki kezdett normális állapotba fordulni. Így már Ewannek azon kellett igyekeznie, hogy szerencsésen átmásszon arra az oldalra, ahol a Mumus állt stabilan, mert már a másik oldal állt fejjel lefelé, amelyiken még az előbb Ewan volt.
Nehezen, de sikerült talpra kászálódni a Mumus oldalán. Igyekezett kihúzni fájó testét, és immáron így nézett bele a Mumus színtelen szemeibe.
- Hol a fiam?
A Mumus erre furcsán elmosolyodott: - Az életed a tét, és még mindig őt akarod?!
- Igen. Hol van?
És akkor meglátta.
Kettőjük között, a lépcsősor közepe táján kiemelkedett a lépcsők anyagából Tim McGiven. Békésen aludt az oldalán, magához húzva lábait.
Ewan végtelen szeretettel a szemében nézett rá, és a Mumus látta ezt, lehervadt a mosolya, és nagyon dühösen nézett a férfira. Közben a lépcsősor lassan megint megindult valamelyik irányba.
- Most megöllek – jelentette ki a Mumus, mint ha ez a mondat lenne a világ legtermészetesebb mondata.
- Rendben van. Akkor gyere – válaszolta higgadtan a férfi.
És a Mumus megindult felé. Átlépett Tim alvó testén, aztán megállt a férfi előtt fél méterre.
Ewan nagyot nyelt, aztán megindított jobb keze öklével egy jobb horgot a Mumus felé. De az könnyedén, és hihetetlenül sebesen felemelte bal kezét, és csontos tenyerével megragadta a Tim apjának öklét, majd győzedelmes mosollyal megszorította, de olyan erősen, hogy a férfi ujjai megroppantak, és az felnyögött fájdalmában. Aztán a Mumus elengedte, majd jobb keze nyitott tenyerével balról jobbra egy erőset csapott Ewan arcára. A férfi elterült a lépcsősoron. Megrázta a fejét, majd bal keze sajgó ujjaival megtörölte vérző orrát.
- Szánalmas egy ember vagy te, hallod, Ewan McGiven?! És bár próbálod leplezni, de nagyon félsz. Én erre nagyon érzékeny vagyok. Érzem… Tudom, hogy félsz.
És ez volt az a pillanat, amikor Ewan elsírta magát, de úgy, mint egy kisgyerek. Ő is tudta, hogy fél. De nem a Mumustól vagy a haláltól, inkább attól, hogy elveszíti a kisfiát. Mert hát ott akart lenni az egyetemén, amikor is megkapja a diplomáját. Ahogy az álmában láttta.
Meg azon a boldog napon is, amikor feleségül vesz egy helyes, kedves lányt. Vagy amikor megajándékozza őt egy gyönyörű unokával.
Behunyta könnyező szemeit, és maga elé képzelte a pillanatokat.
Tim mosolya, amikor átveszi a diplomáját… Abban a mosolyban minden benne van. Minden pillanat, amit az egyetemi évek alatt átkínlódott, vagy éppen örömmel töltötte el őt.
Aztán ugyan ez a mosoly a házasságkötésekor. Ahogy ránéz arra a lányra, aki a felesége lesz. Úgy néz rá, mint ha ő lenne a „MINDEN”. Ugyan így nézett ő is Ellire, amikor is kimondták a boldogító igent annak idején. Vagy amikor először szeretkeztek azon a gyönyörű, hatalmas réten…
Majd a fia mosolyát látta vissza az unokája apró arcán is, amikor ő, a legboldogabb nagyapa a Világegyetemben először a karjába veheti őt.
És a Mumus most ezt próbálja elvenni őtőle. És ő fél ettől. Nagyon fél. És nem a Mumustól.
Pedig ő akarta megtanítani a fiának, hogy ne féljen semmitől az életben, mert akkor sikeresen talpon marad mindig! És most ő teljes mértékben ez ellen tett!
A Mumus Ewan mellé állt, és felemelte a jobb lábát, hogy szétzúzza a férfi fejét.
Ne tanítsunk a gyerekeinknek olyat, amiben mi nem tudunk nekik példát mutatni!!!!!!!!
Nem!!!
- Mi… Hogy? – a Mumus arca elváltozott. Megérezte az Ewan-ben végbemenő változásokat.
NEM FÉLEK! Főleg tőled nem!!
- Mi?! Neeem!! – akaratlanul is hátrább lépett Ewantől. – Félned kell! Hisz mindenki fél!
Ewan kinyitotta a szemeit, és megpillantotta azt, amiről álmában sem jutott volna eszébe, hogy újra rátalálhat. Egy csigalépcsősor legtetején ott volt a baseballütője. És az a lépcsősor nagyon közel került már az ő lépcsősorukhoz.
Ewan a lépcsősoruk legszéléhez kúszott, kinyújtotta a kezét, és pont elérte az ütőt. Jobb keze még mindig nagyon sajgó ujjai a fájdalommal nem törődve szorosan körbefogták az ütő markolatát.
Ewan lassan felállt, majd a Mumus hitetlenül őt bámuló szemeibe nézett. Immáron két kezével markolta az ütőt.
- Félsz, Ewan! Nagyon félsz! Érzem…
- Érzed te a francokat, kurafi! Kurafi, mint az apád, aki megerőszakolta anyádat!
- Félsz, Ewan… Félned kell… Ewan!
A Mumus tovább hátrált, és Ewan hirtelen előre ugrott, és mind a két karizmának erejét beleadva jobbról balra csapott a baseballütőjével, ami lecsapta a Mumus fejét, ami messzire szállt. Valahová a darabokra tört lépcsősorok kemény darabjai után.
A fejnélküli vézna test összecsuklott, majd halványulni kezdett, és végül eltűnt.
Ewan megtörölte izzadt homlokát, majd messzire hajította az ütőt.
El sem hitte, hogy tényleg sikerült neki!
A fiához lépett, letérdelt mellé, majd megnézte, hogy él e még. Tim élt ugyan, de már nem sok lehetett neki hátra.
- Hazaviszlek, kisöreg! Tarts ki!
Amint megfogta, hogy karjaiba vegye, nem messze tőle a végtelennek tűnő fehér térben kinyílt a két ajtószárny. És Ewan újra láthatta a sziklát, a rajta lefelé vezető lépcsősorral.
- Kitartasz, ugye?
Szorosan fogta a fiát, a kacskaringós lépcsősor pedig megindult a kijárat felé.
Amilyen gyorsan csak fájós lábaitól tellett, leindult a lépcsőkön. Minél messzebb szeretett volna kerülni az élő várszerű építménytől.
Hamarosan az alagút következett, majd a függőhídon az előbbi félelem érzete nélkül ment át.
Csak a fia túlélése lebegett a szeme előtt.
Beért a mohás plafon alá, elhaladt az fa szerű élőlény mellet. A gyökereken ülő szemek apát és fiát bámulták kíváncsian.
Ewan beért az alagútba. Tim megmozdult a karjaiban.
- Mindjárt kint vagyunk, kisöreg – lihegte kimerülten Ewan. – Mindjárt kint vagyunk. Anyu is ott lesz. Kint leszünk anya mellett.
Elérte, majd felsietett a nyirkos csigalépcsősoron.
Nemsokára pedig kilépett a szekrényből, és Elli holtteste mellé letette Tim alig lélegző testét.
A gyerekszobába már nem csak az utcai lámpák fénye, hanem a hajnal lévén felkelőben lévő nap sugarai is fényt adtak.
Ewan végigsimította kisfia haját, majd a feleségéét is. Aztán odamászott Tim éjjeli szekrényéhez, és leemelte onnan a hordozható vonalas telefonkészüléket, és tárcsázta a mentők számát….

A kirendelt mentőkocsi Ewan hívása után egy perccel már indult is a városi mentőállomásról. Amíg szirénázva végigszáguldott a hajnali napsugaraktól megvilágított utcákon, Ewan visszamászott feleségéhez, és fiához. Megint megcsókolta Elli hideg ajkait, majd Tim lélegzetvételét figyelte.
Ám a kisfiú percről percre kevesebbet lélegzett, közben a mentőkocsi már félúton volt.
- Látom majd a diplomádat. Meg a gyönyörű feleségedet, aki lesz olyan gyönyörű a számodra, mint az én számomra anyád – mondta, közben kedves, ám egyben furcsa mosoly jelent meg az arcán. – És majd kezeim közt tarthatom az unokámat. Már alig várom. De először nőj fel. Azt is alig várom. Akarom mondani nem is. Az egyik részem szeretné, ha örökre az én kedves, és aranyos kisfiam maradná, aki szeret a kisautóival játszani, és nem fél még a Mumustól sem. Bizony ám, drága kisfiam… Bizony ám! Még a Mumustól sem.

A mentőkocsi szirénázva befordult a McGiven család utcájába, majd megállt az emeletes házuk előtt. Kinyílt a mentő hátsó két ajtószárnya, és fehér ruhás orvosok rohantak be a házba. De a bejárati ajtó zárva volt, így azt be kellett törniük.
Amint beléptek a folyosóra, senki se fogadta őket.
- Hé! Hé! Van itthon valaki! Az orvosok vagyunk, akiket hívtak.
Átkutatták a földszintet, de összetört és leesett tárgyakon, meg egy odaszáradt vérnyomon az ebédlőben kívül semmit sem találtak.
Így hát következett az emelet, és a lépcsősor tetején, az első szoba ajtajának berúgása után ott találták egy nagy, régi, barnára festett, fából készült ruhásszekrény előtt a halott felesége és fia társaságában Ewan McGivent, aki halkan mondogatva valamit diplomáról, házasságról, és unokáról a fiát magához szorította. De annyira erősen, hogy a mentősök nem tudták elvenni tőle, csak a negyed órával később érkező rendőrök.
Legvégül pedig Ellit és Timet fekete cipzáros nejlonban a hullaházba, a félőrült Ewant pedig a legelőször érkezett mentőkocsiban a városi közkórházba szállították.
Aztán még aznap délután át egy sokkalta jobban őrzött kórházba….







EPILÓGUS


Ewan McGiven öccse: William McGiven egy kerek fejű, köpcös, alacsony, kopaszodó ember volt, aki szinte mindig mosolygott, és viccelődött, ill. be nem állt a szája.
Most pár szem banánnal a nejlonszatyrában lépett be abba a kórházba, ahová pl. a börtönben megsérült rabok is kerültek. Itt lábadozott most éppen az ő Ewan testvére, aki, alig ha fog a börtönbe kerülni.
A bíró szerint inkább egy elmegyógyintézetbe. Avagy bolondok házába.
A portán lévő biztonsági őr megállította, és átkutatta a szatyrát, meg ki kellett fordítani neki a zsebeit, ill. elhúzott egy hosszúkás fémdetektort a teste előtt.
- Végeztünk is, biztos úr? Mást ne mutassak meg?
- Eriggyen, jó ember. Sok a munkám.
- Piha! Képzelem, biztos úr!
Azzal tovább ballagott, mosolyogva oda ment a hosszúkás pulthoz, és megmondta a nagymellű, szőke nővérnek a nevet, akinek a tulajdonosát keresi.
- Rokona?
- Igen – mosolygott rá a férfi. – A testvére vagyok. Az édes öccse, hogy pontosabb legyek.
A nővérke megnézte a számítógépben az Ewan McGiven nevet, majd tájékoztatta Williamet hogy a harmadik emelet hetes ajtaján belül megtalálja.
- Köszönöm, kedveském! – indult tovább William a lift felé. Közben arra gondolt, hogy milyen jó is lenne az ágyában látni a szőkeséget az éjjel.

Williamet a bátyja egy majomra emlékeztette, ahogyan a banánt majszolta az ágya közepén, a kórházi bélyegzős fehér lepedőn törökülésben ülve.
- Mindig is utálatos testvérem voltál, drága bátyó – mondta őszintén William, de úgy, mint ha csak azt mesélné, hogy milyen kellemes is mostanában az időjárás. – A gyermekkori sérelmeket nem felejtettem el. De nem ám! Téged mindig mindenki jobban szeretett, mint engem. Neked még a diplomád is megvan, én pedig felsőfokú suli közelébe sem mehettem. Nem, mint ha akartam volna…
Ewan banánevés közben öccse minden egyes mondata után helyeslően bólogatott.
- És erre fel, mi lesz belőled? Egy pszichopata őrült, akit a jövő héten a sárga házban köt ki élete végéig.
Ewan bólogatott.
- Ha a szüleink nem haltak volna meg autóbalesetben, most látnák, hogy nem is vagy te olyan nagy szám, mint azt mindig is hitték. Ja, jut eszembe! Elmondta neked valaki, hogy mire jutott a rendőrség? Ugyan is a nyomozást tegnap előtt véglegesen lezárták. – Ewan csak erre is bólogatott, majd eldobta az üres banánhéjat valahová a padlóra, aztán hozzá fogott hámozni egy másikat. – No, nem baj! Azért én is tájékoztatlak! Bár egyes elemeket nem tudtak a te normális vallomásod nélkül hová tenni, de egyértelmű volt, hogy elborult az agyad, és te ölted meg a családodat. Habár a kis Timnek egyszerre csak megállt a szíve… Ezt még is mivel idézted elő? No, mindegy. És Elli? Egy kis metszés a torkán, és vége? Mi vagy te, profi gyilkos, vagy csak sok ilyen filmet nézel a TV-ben?! A rendőrség kiderítette, hogy valószínűleg részegen mentél haza, és akkor veszhettél össze az asszonnyal. Nem értelek, bátyó? Finom a banán? – Ewan hevesen bólogatott. – Igen?! Akkor jó. Örülök neki! Tömjed csak magadba, hát, ha egyszer megfulladsz belé. Nem kevés pénz ám manapság egy kiló banán! Főleg az én pénztárcámnak nem. De se baj, a szüleink bungaló házát múlt héten lecseréltem egy szép, nagy emeletesre! És tudod, hogy hol van? – Ezúttal Ewan nem bólogatott. – Hát abban az utcában, ahol te laktál, pupák! Jaj, hogy én milyen hülye vagyok! Hisz az a te házad! Megölted mind a két embert, aki örökölhetné, így az enyém lett! HA-HA! A család fekete bárányának szép nagy háza lett a te bolondságod miatt! Az egész ház szuper! Elhiszed nekem? – Ewan bólogatott.
William ideges arccal a zsebeit nyomkodta, egy szilárd cigarettás doboz után kutatva. Amikor megtalálta, az arckifejezése megnyugodott.
- Ez a sok idegeskedés, hallod e, bátyó. Rá lehet ebben a kibaszott kórteremben gyújtani? – Ewan csak igenlően rázta a fejét, közben neki fogott az utolsó előtti banán elmajszolásának.
- Dehogy lehet! Itt szart sem lehet! Lassan mennem kell. Cigihiány, hisz tudod. Amúgy szerintem ez az utolsó, hogy látsz. Nem égetem le magam azzal, hogy a bolondok házába járkálok látogatóba. Amúgy sem tudom már neked többet hasznodat venni, édes bátyóm. Tehát, akkor áldásod adod arra, hogy a házad az enyém legyen? – Ewan bólogatott. – Helyes, tesó! Helyes! Csak az a sok öreg bútor nem tetszik nekem. A gyerekeknek, azoknak bezzeg igen. A vendégszoba Billyé, Tim szobája pedig Eva-é. Arról, hogy ott gyilkoltad meg hidegvérrel a családodat, nem tudnak. – felállt az ágyról. – Hát akkor, én megyek is. Puszi neked, bátyó. Mivel már többé nem leszel beszámítható, a szüleink háza is az enyém teljes egészében. El is fogom adni. Bungaló ugyan, de azért tisztességes árat adnak érte ebben az országban. Még! Egy darabig nem is kell majd dolgoznom, és talán elvihetem Annát három napra Hawaiira! Majd gondolj ránk. De lehet, hogy küldünk képeslapot is. Majd meglátom, hogy lesz e kedvem megírni.
Ewan nekikezdett az utolsó banánnak, közben öccse megindult a szoba ajtaja felé, ügyelve arra, hogy el ne csússzon egy eldobott banánhéjon sem.
- És tervezem, hogy veszek új bútorokat is. A te régiségeidet pedig el tudom majd adni. Ki és néztem már egy régiségkereskedést, biza! – kinyitotta az ajtót, majd visszafordult, és végignézett a banánt a szájába tömő bátyján, aki erre az utolsó mondatára is csak igenlően bólogatott.
- Ja, és képzeld! Az én Eva lányom kezd egyre inkább a te Tim fiadra hasonlítani. A múltkor mondja nekem, hogy ő nem verekszik az iskolában, pedig hát van ott egy-két kötözködős, magát osztály fő szukájának képzelő kiscsaj! Meg hát a legyeket sem képes agyon ütni! Pedig mondom neki, figyelj Eva, azok csak legyek. Fogd a légycsapót, és sózz rájuk egy jó nagyot. Erre ő… Na tudod-e, hogy mit mond? Dehogy tudod! Hogy ő sajnálja őket! Pedig már hét éves, és sajnál egy átkozott ablakra piszkítót agyon csapni, hogy a fene egye meg! Emlékeztet valakire… Tudod-e, hogy kire? Hát persze, hogy tudod! Te rád! Te voltál ilyen kis „sajnálom a legyet” nyomorult! Ugye, így van, tesó? Naná, hogy így! Tegnapelőtt este az asztalnál meg azt mondja, hogy „Apa, a gyilkolás tényleg nagy örömet okoz az embernek?” Erre én: „Ezt meg ki mondta neked?” „Hát a bácsi a szekrényemből!”válaszolta. HA-HA! Jó mi?! Neked béka volt az ágyad alatt, neki meg bácsi a szekrényében, nekem meg pornóújságok a párnám alatt az ő korában! Tök jók vagyunk! Na mindegy, szevasz tesó, és további jó majomkodást a sárgaházban, te vadbarom.
Azzal kilépett az ajtón, majd bezárta maga mögött.
Ewan egyedül maradt a kórteremben.
Éppen akkor fejezte be a banánját, amikor William elhagyta a kórtermet. Eldobta hát az utolsó banánhéjat, de már ekkor furcsa mosoly terült szét az arcán. Ugyan így mosolygott Luke Perrow a tizennyolcadik században, amikor is meggyilkolta szerelmét, és belépett utána a ruhásszekrénybe.
Ewan tehát nagyon furcsán mosolygott. Csak egy őrült tud így mosolyogni.
Kényelmesen hátra dőlt a kevésbé kényelmes ágyában. Puha párnája könnyedén megtartotta a fejét.
Így feküdt nagyon sokáig.
Nem ebédelt, nem vacsorázott, és még akkor is így mosolygott, amikor az egyik nővér lekapcsolta nála a lámpát, és ott feküdt egyedül az odakintről beszűrődő utcai lámpák fényében, és maga elé bámult a semmibe.
Közben csak ez ismétlődött a fejében:
„És ki mondta ezt neked?”
„Hát a bácsi a szekrényemből!”
Ill. őrült agyában néha-néha átsuhant még egy gondolat:
Majd meglátod, öcsikém!
A Mumus…
A Mumus…
A Mumus…
Luke Perrow!
„És ki mondta ezt neked?”
„Hát a bácsi a szekrényemből!”
- Hát a bácsi a szekrényemből – mondta halkan magának. – A szekrényemből, öcsikém. A szekrényemből. A te szekrényedből.
A furcsa mosolya pedig még jó sokáig végigterült az arcán.

VÉGE

KÉSZÜLT: 2007.ÁPRILIS 15. - SZEPTEMBER 8., ETES