Demonica : Ex O

Ex O



In constellationis nostris fatum nostrum est. Sohasem hittem, hogy ez így volna. A csillagokat nem érdekli a sorsunk, van fontosabb dolguk is, mint velünk vacakolni. Szánom azokat, akik úgy vélik, az évmilliókon keresztül tartó izzás nem elég kimerítő feladat számukra. Éveken át küzdöttem ellenük a retorika minden fegyverével, de belefáradtam, hogy olyanoknak beszéljek, akik nem látnak, mert nem akarnak látni, és nem hallanak, mert nem akarnak hallani. Úgy érzem, a valódi életem súlyos sebeket szerzett a szavak kereszttüzében.
Nem emlékszem már, kitől kaptam a csodálatos üvegcsónakot, amiben sodor a folyó. Szinte láthatatlan, és ez a lényege: nem takarja el előlem a természet gyönyörűségét. Észrevétlenül teszi, amire hivatott: végigszállítani az útján szemlélődő énem. Nem kell a csillagok útmutatása, amúgy is tudom, merre megyek: amerre a folyó visz. Szeretem ezt a folyót, mert különleges. Délről Északra kanyarog, állítólag a tengerbe tart, de ezt csak azért mondják, mert a folyók úgy általában tengerbe szoktak torkollni. Még nem látta senki a végét, vagy ha látta is, nem tért vissza, hogy elmondja. Már régóta nem szólaltam meg, de ez jól van így. Az üres szavak itt csak álmomban kísérthetnek, de hamar elnyomja őket a késő tavaszi éj párával telt illata és a víz halk morajlása. Állandóan írok, és ami elkészül, néha palackba rejtem – egy darabka belőlem az örökkévalóságnak.
A csónak átlátszó fenekét hínár simogatja egy nyári reggelen, vízimadár zajongását hallani, és nád hajladozik a parton. Meglep a természet csoda-gyors változása. A folyó kis ér volt még, amikor útra keltem, alig fért el csónakom a két partja közt. Sziklákat kerülgetett, haladt vadul az életbe, és ahogy szilaj felszínén egyensúlyoztam, le kellett győznöm egy sor akadályt, amin sokan mások elbuknának. Enyhébb lejtésű vidékeken aztán megszelídült a vad víz. Kristályszíne halványzöldre váltott, meredek partján fehér virágok nyíltak, és a langyos tavaszi szélben szirmaikat dobták elém üdvözlésemre. Boldog voltam az élet illatainak mámorában, többet adott nekem a természet, mint amit emberektől valaha is kaptam.
A meleg fuvallatban suhogó nád után a folyó végtelen erdőn hömpölyög át. Égerfák borulnak fölém, napfénnyel kergetőznek a lombok. A víz itt már zöldes-barna; felszedett némi algát és iszapot áttetsző forrás kora óta. Az erdőnek nehéz illata leng, az ősz érintésére hullásba kezdenek a levelek, néhányuk megpihen a csónak láthatatlan peremén. Hála az egyre magasabb, dús fáknak, nem látom a csillagokat. In constellationis nostris nihil est. Az én sorsomat csak földi dolgok irányíthatják. Bírám a folyó, és én alávetem magam akaratának. Több szépséget láttam általa, mint amennyit a csillagok és az őket (még feljebb) magasztaló szónokok együttesen mutatni tudtak életem előző felvonásában.
Ahogy mélyül az ősz, úgy válik a rengeteg mind színesebbé. A vízszín sötétbarna, és alig látszik az úszó falevelek alatt. Hűvös a levegő, esténként és deres hajnalokon köd gomolyog, azonban zajlik az élet: hangtalanul szökkenő szarvasok járják a fenyvest, hatalmas halak bámulnak be kíváncsian a csónak fenekén. Egy napon kezembe hullik az első hópihe. Lenyűgöz az alakja: szabályosabb, mint amit ember létrehozhat. A hideg kézzelfogható. A sodrás lassul, biztosan közel már a tenger.
Félek. A víz megállt. Egy óriási tó közepére sodródtam hófedte dombok között. Az ég szürke, a hó fehérebb a csillagoknál, a víz fekete, akár az űr. A tenger sehol. A várva várt határtalanság helyett egyre szűkülő határok vesznek körül; jég terjeszkedik felém hegyes nyúlványokkal a partokról. Nemsokára körülfogja a csónakot, és mozdulni sem tudok. Reszketek a kegyetlen hidegben, megpróbálok kimászni a jégre, de nem bír el. Visszakuporodom a csónakba vacogni. Tiszta és szeles az éjjel, a csillagok gúnyosan hunyorognak, mögöttük érzem a sors kacaját. Apró kattanások neszeznek a sötétben, talán repedezik a jég, és kiszabadulok?
A kéken derengő hajnal megvilágítja a szomorú valóságot: az üvegcsónak repedt meg a jég nyomására, egy kevés víz bejutott, ám a fagyos szélben azonnal meg is fagyott – ruháimnál fogva lerögzített engem a csónak fenekére. Nem menekülhetek. Bírám a folyó, és én alávetem magam akaratának. Minden jónak vége egyszer, de én emlékszem a tavaszra, és a komor tájra képzelem, hogy a dombok virágba borulnak, a fagyos szél meleg lesz, illatos, és minden él.
Az üvegcsónak egy utolsót nyög, majd széttörik apró, vérző szilánkokra. Víz alól látom a hullámokat. Vércseppek úsznak szét vörös homállyá, és jégfal szilárdul meg felettem. A víz meleg balzsam, a vércseppek rózsaszirmok, a jég pedig üveg – el sem lehet képzelni ennél szebb koporsót.
Ó, ne! Csillagok gyűlnek körém, imbolygó fényköreik kereszteződnek, összesúgnak. Hihetetlen, hogy életem utolsó pillanatában lejönnek a Földre a vesztemet látni. Betörik a jég, és kihúznak, elvisznek magukkal – a vakító fények nem csillagok, emberek lámpásai. Ne! – ellenkezem. – Nem vagytok attól csillagok, hogy úgy fényletek, mint ők! Nem avatkozhattok a sorsomba, azt csak a folyó teheti! Nem tudom, valóban kimondtam-e ezeket a szavakat, megmentőimre talán kimondatlanul is őrültségként hatottak. Egyiküknél ott volt az összes palackom, tehát ismerte a történetemet.
Később fejemhez vágta, hogy lehettem olyan ostoba, hogy a folyó szeszélyére bízzam az életem. A palacküzenetek jóval megelőztek a folyón, ezért számítottak az érkezésemre.
- Be akartam bizonyítani, hogy a csillagok állásának semmi köze a sorsunkhoz, de ismét csak rábíztam a magam egy kiszámíthatatlan erőre. Az érvek fonala utolérte önmagát; ott tartok, ahonnan indultam, és az egész értelmetlen volt.
- Tanulság mégis akad: most már tudod, hogy az elvekhez való ragaszkodás halálos lehet, és ha valamikor tényleg eljön az időd, régi ismerősként fogod üdvözölni a halált. Egy jó tanács még: az életet élni kell, nem vitázni róla.
Azonnal felismertem a szavak nagyszerű igazságát, és visszagondoltam, hány éve nem hallottam egyetlen igaz szót sem. Úgy döntöttem, ez lesz az utolsó palackom. Ha elolvastad a tartalmát, kérlek, dobd vissza a vízbe, hadd találja meg más is az igazságot, mert in intentionis nostris fatum nostrum est.





In constellationis nostris fatum nostrum est : A csillagok állása határozza meg a sorsunkat.
In constellationis nostris nihil est : A csillagok állása semmit sem jelent.
In intentionis nostris fatum nostrum est : A szándékunk határozza meg a sorsunkat.