Hirdetés

Almoragh : Jó éjszakát

Nyitott szemmel fekszem az ágyban, már ki tudja, mióta. Sem a bor, sem a nő, sem a különféle gyanús szerek, amiket a kikötőben tanyázó kereskedőktől vásároltam, nem képes álmot hozni a szememre. Mihelyst elindulnék az álom megváltást hozó birodalmába, egyből kezdődik az undok suttogás, és érzem, ahogy hideg ujjak cirógatják és tapogatnak, ahogy a halott is érezheti talán, ahogy a sír férgei ellepik a testét és lassan elemésztik. A bódítószerektől csak még erősebben érzem őket, és ha úgy fordulok, látom is, ahogy valami gusztustalan, ködös vibrálás úszik a szoba levegőjében… Tehát nem veszem be őket. A menekülésnek ez az útja is el van vágva… Így éjszakánként írnom kell a gyertya narancsvörös, pislákoló fényénél – ez valamennyire képes lekötni fáradt elmémet és elterelni a figyelmet az undorító kavargásról, amely körülvesz és el akar nyelni.

Így hát, ahogy már említettem, írok – és mivel nem vagyok képes elszakítani elmémet a veszélyről, ami fenyeget, arról írok. Ki tudja, talán ez lesz a végrendeletem – nem mintha akár egy szót is ejtenék benne kevéske megmaradt vagyonom elosztásáról nem létező barátaim vagy családtagjaim között. Ha meghalok, úgysem marad gazdátlan, ami valaha az enyém volt.

Az egész néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Nem tudok beszámolni semmiféle rendellenes cselekedetről, ami kiválthatta volna ezt a rendkívülinek nevezhető állapotot – ugyanúgy telt a napom, ahogy felnőtt életem eddigi összes napja telni szokott. Éjszaka kezdődtek a bajok: a szél erősen fújt, és a ház előtt álló kiszáradófélben lévő fa ágai hozzá-hozzáütődtek a falnak és az ablaknak. Ez és a hideg, kékes holdfény, ami az ágai között besütött a szobába, nem hagytak aludni – de ez még teljesen természetes. Úgy gondoltam, hogy ha egy kicsit leülök a karosszékbe az ablak elé és kibámulok a kihalt, macskaköves utcára, előbb-utóbb el fog nyomni a buzgóság. Odahúztam az ablak elé a széket, kényelmesen hátradőltem benne és bámultam kifelé, szabadjára engedtem a gondolataimat. A vastag ablaküveg enyhén eltorzította a kinti képet – a fa ágai furcsa szögekben hajlottak, majd pár ujjnyival feljebb már megint a szokásos ívükben törtek az ég felé. A hold hideg fényében jó volt elnézni a faágak táncát, hallgatni a szél süvítését. Ilyenkor jut az ember eszébe, hogy milyen jó idebent lenni, nem pedig a tomboló elemek között – és ilyenkor jutnak az eszébe azok a régi rémtörténetek is, amelyeket az öregek meséltek a tűz körül, amikor még mindannyian gyermekek voltunk. A felnőtt ember az ilyen gondolatokat lenéző kacagással hessegeti el magától – de gyanús gyorsasággal. A félelem csírája benne maradt a lelkünkben, és az öregek pontosan ezt akarták – egy olyan ősi bölcsességtől vezérelve, amit már ők is elfelejtettek. Régen ezeket a meséket nem csupán azért mesélték, hogy elüssék a hideg téli esték unalmát – a bennük szereplő veszedelmek valóságosak voltak, és a mesével ezt a tudást átadták a gyerekeknek is. Ha jobban hallgattam volna némelyik történetre, talán nem lennék most ebben a helyzetben… De talán mégis; ahogy mondani szokták, Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Sokáig gondolkoztam ott, magányos őrhelyemben ülve, míg végül úgy döntöttem, hogy inkább lefekszem – a szél egy kicsit elcsitult odakint, a szemem pedig már kezdett lecsukódni. Abban az állapotban ért az első meglepetés, amikor éppen az álom és az ébrenlét pengehídján egyensúlyozott a lelkem – és ez a meglepetés egyből vissza is rántott a realitás hideg világába. Vagy talán kirántott onnan… Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzam. A saját nevemet sziszegte egy halk, hideg hang – mintha kígyópikkelyek dörzsölődnének egy fagyos, fekete sziklához. Felriadtam, és a szoba közepén egy hosszú árnyékot pillantottam meg. Először rémülten felkiáltottam, de aztán elmém lassan megtisztult a félálom ködeitől, és elszégyelltem magam. Öreg vagyok én már ahhoz – gondoltam -, hogy a szél zúgása és az árnyékok játéka megrémítsen. Nem volt ki előtt megjátszanom magam, hiszen egyedül voltam – de már megtanítottak rá, hogyan legyek saját magam elítélő és gúnyos szemtanúja, ha úgy tetszik, közönsége. Így hát lenézően – és erőltetetten – kacagtam magamon, aztán visszafeküdtem az ágyba. Nemsokára megint felébresztett a hideg suttogás, én pedig ismét riadtan ültem fel és bámultam a szoba közepére. Mintha láttam volna egy árnyékot összezsugorodni és beolvadni a többi közé, de ezt ismét gyerekes képzelődésként könyveltem el.

Azon az éjszakán még néhány ízben felriadtam ugyanerre, de egyre biztosabb voltam benne, hogy csak a szél és a holdfény tréfájáról van szó. Az alvászavarok folytatódtak a következő és az azt követő éjszakán is – és még több hónapon át. Először megpróbáltam egy gyertyát égve hagyni – kockáztatva ezzel, hogy talán magamra gyújtom a lakást -, de az ablak körüli repedéseken beáramló huzat mindig kioltotta az apró lángot. Ekkor már úgy éreztem, nem bírom tovább alvás nélkül – de természetesen ez csak illúzió volt, hiszen aludtam én, csak minduntalan felzavart ez a furcsa látomás. Az tény, hogy kialvatlan és szétszórt voltam abban az időben, de ez nem keltett különösebb feltűnést, hiszen nem nagyon jártam emberek közé. A kialvatlanság mindazonáltal nagyon zavaró és kellemetlen volt, így felkerestem a patikáriust. Piócákat javasolt, mert – mint mondotta – éjszakánként a Hold vonzásának köszönhetően vértolulás keletkezik a fejemben, emiatt nem tudok aludni. Kipróbáltam az undorító dögöket, egy egész héten keresztül próbálkoztam velük, de amikor leszállt az éjszaka, még így sem voltam képes nyugodtan aludni. Ekkor úgy véltem, hogy minden bizonnyal az éjszaka van rám káros hatással – vastag függönyöket tettem az ablakra, és nappal próbáltam aludni. Ez két-három napon keresztül remekül bevált, de aztán újra hallani kezdtem a hideg sutyorgást, így már nappal sem maradt nyugovásom (akkor már inkább maradtam az éjszakánál, úgyis teljesen mindegy volt, hogy milyen napszakban hánykolódom álmatlanul). Elmentem egy templomba is, habár nem hiszek semmiféle istenben – de úgy véltem, nem árthat, ha megpróbálom ezt is. A pap meghallgatott, de láttam rajta, hogy gyanakvó pillantásokkal méregeti elhanyagolt külsőmet és vörös szemeimet. Végül azt tanácsolta, hogy próbáljak meg imádkozni és járjak templomba. Megpróbáltam a tanácsa szerint cselekedni, de úgy éreztem, hogy csak üres szerepet játszom – a hívők ájtatos mormogása és a pap kántáló beszéde viszont elálmosított. Az egyik misén a hideg dacára elnyomott az álom – és a következő pillanatban máris hallottam a Hangot. Ahogy felkaptam a fejem, úgy véltem, hogy az egyik falmélyedésben megmozdultak az árnyékok. A papra néztem, és az ő arcán mintha szadista mosoly játszott volna – egyenesen a szemembe nézett, és a szószék mögötti árnyékból lassan és félreérthetetlenül két kéz bontakozott ki, amelyek a pap vállán állapodtak meg valamiféle birtokló és büszke mozdulattal. Rémülten felsikoltottam. Többet nem mehettem misére – mert megzavartam a szertartás rendjét -, de ezek után nem volt túl sok kedvem hozzá. Ekkortájt kezdtem eljárni a kikötőbe a sötét képű kalmárokhoz a tompító hatású főzetekért és füvekért – de ahogy ezt már írtam is, azok sem adtak enyhülést. Eleinte ugyan ritkábban zavart fel a Hang, de minél álmosabb lettem, annál több gyanús italt és effélét fogyasztottam – és egy nap aztán jöttek a férgek. Nem láttam őket, ahogy a hang tulajdonosát sem láttam soha – azt a templomi esetet kivéve – de éreztem, ahogy lassan kúsznak felém a szoba padlóján, feltekeregnek az ágy lábán és hideg testükkel csúsznak-másznak a testemen. Ez sokkal rosszabb volt, mint az a halk suttogás – tudtam, hogy az őrületbe fognak kergetni, ha nem teszek ellenük valamit. Egy éjszaka aztán az álom határmezsgyéjén megint hallottam a hangot – és tudtam, hogy a férgek is közel vannak már, nem lehetnek már messze a testemtől, amely remegő, verejtékező húscsomóként zihál az ágyban és várja a hívatlan vendégeket. Magam sem tudom, hogy jutott eszembe – az embernek nincsenek tiszta gondolatai, amikor éppen kezd elszenderedni -, de amikor meghallottam a nevemet, most először válaszoltam a hívásra. Nem emlékszem rá, mit mondhattam – talán egy nevet, talán csak egy köszöntést, vagy valami dühös, számonkérő dolgot -, de azt tudom, hogy az árnyék felelt rá. Amikor kitisztult a fejem, a férgek nyomasztó érzése eltűnt – megtisztult tőlük a szoba -, viszont a közepén, egy vékony holdfénykévében ott állt az árnyék. Most nem tűnt el, de nem is volt teljesen anyagszerű – egy olyan árnyék volt, aminek mintha lenne kézzelfogható teste, súlya és kiterjedése, egyszóval mintha egy árnyék-anyagból gyúrt alak lett volna. Ahogy néztem, egyre inkább egy vékony, magas emberre kezdett emlékeztetni, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy férfi vagy nő lehet –e. Felém fordult, egy darabig némán állt velem szemben, aztán lassan megfordult, és besétált a szoba sarkába. Rettegve, a hányingerrel küszködve bámultam a sarokba, de a gyenge holdfényben ott is ugyanolyan sötét volt, mint bárhol másutt. Remegő kézzel gyertyát gyújtottam, de a remegő fényben nem láttam semmi különöset – a sötétség eloszlott, én pedig ott álltam, a hirtelen fénytől káprázó szemmel, és meredten bámultam a piszkos padlót. Mi lehetett ez, szellem? Démon? Vagy csak egyszerűen megőrültem? A legképtelenebb feltevések kavarogtak a fejemben – kié volt ez a szoba? Csak nem az ő szellemét láttam? Nem öltem meg senkit soha életemben, mindig visszahúzódó voltam, haragosaim nem voltak – ahogy barátaim sem, sok éve. Egy barátom lett volna? Akkor viszont miért kínoz, miért nem hagy aludni?

Nem feküdtem le. Végignéztem a pirkadatot a karosszékből – furcsa, azóta nem húztam vissza a helyére a széket, mióta elkezdődött volna ez az egész. A Nap lassan felkelt, ennek ellenére dideregni kezdtem – olyan súllyal nehezedett rám a fáradtság, mint még soha életemben. A madarak tétován csicseregtek párat, aztán elhallgattak, csak a sirályok vijjogását hallottam a távolabb fekvő kikötők felől. Biztosan most futottak be az éjszakai halászhajók… Vagy talán a nappaliak. Nem tudtam, mikor futnak ki a halászok. Az utcán lassan feltünedeztek az emberek, sietős léptek koppantak a kockaköveken. Néma szellemként figyeltem a város ébredezését – az utcán járók nem is néztek a ház felé, lehorgasztott fejjel, fázósan siettek dolgukra. Nem is tudták, hogy valaki figyeli őket… Kedvem támadt volna mögéjük lopódzni és a fülükbe suttogni a nevüket, de egyiket sem ismertem – no meg sosem csináltam efféle őrültségeket, és most már nem is szándékozom elkezdeni. Biztosan őrültnek hinnének – ráadásul ezzel a furcsa cselekedettel felidézném azt a rosszemlékű misét is, amit a templomjáró polgárok biztosan nem felejtettek még el. Pedig én csak ki szerettem volna kiragadni őket abból a hitből, hogy ha a fejükbe nyomják a kalapjukat és nem néznek se jobbra, se balra, egyedül is vannak. Én vagyok egyedül, nem ők – ők az utcán-a-dolguk-után-sietők népes családjának tagjai, én pedig magányosan, kívülállóként nézem őket, és nem vagyok tagja semmiféle családnak – a szó egyik értelmében sem. Efféle gondolatok kavarogtak a fejemben, rendszer nélkül, spirálisan önmagukba csavarodva és örvényként elragadva józanságom apró roncsait. A világ rendje felborult, mert árnyékok járhatnak-kelhetnek a szobában, hideg hangon suttoghatnak az ember fülébe és arcátlanul testet ölthetnek a sötétben, csak hogy aztán újra eltűnjenek, kétségek között hagyva a szerencsétlen szemtanút. Egy fegyver beszerzésén gondolkodtam – sejtettem ugyan, hogy az árnyékokat nem lehet golyóval vagy acéllal megsebezni, de vágytam arra az önbizalomra, amit egy fegyver szilárd, hűvös markolata nyújthat. Talán nincs is emberibb, materialistább dolog egy fegyvernél – közönyösen öl, nem vesz tekintetbe olyan illúziókat, mint az Isten vagy a lélek, viszont nem vesz tekintetbe olyanokat sem, mint a sétáló árnyékok vagy a mindent ellepő, láthatatlan férgek. Az emberiség fejlesztette ki egymás módszeres legyilkolására, azaz egy tökéletesen emberi dologra – egy olyan kapaszkodó, amelynek segítségével az ember nem csak a testi épségét, hanem a lelki békéjét is megőrizheti. Lassan, lustán folytak a gondolataim, a szemem leragadt – és a lassan melegedő napfényben, a rendetlen és poros szobában hónapok óta először mély álomba merültem.

Kipihenten ébredtem, csak a tagjaim merevedtek meg a fotelben való alvástól, de ez nem érdekelt – hiszen hosszú idő óta először aludtam rendesen. A nap már kezdett lebukni, a felhők vörösre váltak és közeledett az éjszaka. A még világos égen már gúnyosan vigyorgott a hold, és várta fényesebb testvérének bukását. Átaludtam a napot, így most felkészülhettem egy újabb álmatlan éjszakára – de ez a fajta álmatlanság összehasonlíthatatlanul jobb, mint az a rémálomszerű ébrenlét, amelyben már régóta élnem kellett. Éreztem, hogy a hátam mögött az egyre sűrűsödő árnyékokban ott áll az az árnyalak, de magam számára is meglepő módon ez nem rémített meg – talán a tegnap éjszakai kaland végképp megtörte bennem a kétkedést és az ellenállást, nem tudom.

Mivel viszonylag kipihentnek éreztem magam, felkaptam a köpenyemet és sétálni indultam az esti városba. Bejártam a sötét, macskaköves utcákat, elmentem a kivilágított fogadók előtt, lesétáltam a kikötőhöz egy kicsit nézni a hullámzó, fekete vizet. Most is kevesen jártak az utcákon, de ez nem zavart – ami azt illeti, ez sosem zavart ezidáig. Mindig jobban kedveltem, ha kettesben maradhatok a gondolataimmal, mintha zsivajgó tömeg venne körül... És most valóban kettesben maradtam valamivel – az árnyékkal, ami minden sötét sarokban megmozdult és mintha lassan osont volna utánam. Nehezen tudom megmagyarázni, hogy miért nem vetettem magam a kikötő vizébe, miért nem menekültem fejvesztve kísérőm elől – talán beletörődtem, hogy mostantól nem vagyok egyedül. A hosszú, magányos évek alatt talán már titkon vágytam is egy ilyen társra – szinte láthatatlan, és sosem hagy el.

Néhány órányi céltalan sétálgatás után végül hazamentem. A gondolkodás és a séta kifárasztott, így egyből bedőltem az ágyamba. A függönyöket széthúztam, mikor a hajnali utcát bámultam, így – akár az első éjszakán – a hold ezüstös fénye akadálytalanul áramlott be a poros szobába. A fénytócsa közepén pedig megint ott állt az árnyék. Lehunytam a szemem, és gyógyító álomba merültem. A férgek ezúttal sem kínoztak.

Hetek teltek el így – lassan már szinte egész nap aludtam, éjszaka sétáltam a kihalt városban, aztán a hajnal közeledtével visszatértem az ágyamba. Tudtam, hogy az árnyék a déli verőfényben is követne, és habár nem voltam benne biztos, hogy mások számára is látható, el szerettem volna kerülni a feltűnést. Egy idő múlva már valamiféle biztonságérzetet adott az árnyék jelenléte – megszoktam, hogy egyfolytában mellettem van. Mióta válaszoltam neki, nem szólított többet, csak követett. Az okát nem tudtam, és nem is nagyon tudtam kinyomozni – kevés pénzem egy részén – nem is kis részén - ugyan vásároltam pár okkultizmussal és demonológiával foglalkozó szakadt könyvet, de nem tudtam meg belőlük semmi érdekeset. A paphoz nem mertem fordulni – megszállottnak bélyegzett volna, és valószínűleg nem is kedvelt túlzottan, mióta megzavartam a miséjét. Azonkívül a vállán nyugodó árnyék-kezek is nyugtalanítottak, hiába volt most már éjjel-nappal mellettem a titokzatos alak.

Aztán egy éjszakai séta alkalmával, mikor a várostól keletre elterülő láp környékén bolyongtam az árnyékommal, észrevettem, hogy mintha viszolyogna attól, hogy kövessen. Nem tudtam ezt mire vélni, hiszen eddig akárhova mentem, a nyomomban volt – mintha valóban a saját árnyékom lenne. Mikor beljebb sétáltam a rozoga fahídon a láp széléhez, az árnyék eltűnt, és én egyedül maradtam a sötétségben. Sosem féltem az erdőben vagy a lápnál, akármilyen sötét volt is, ráadásul pontosan tudtam, merre kell visszamenni a városba; annál jobban nyugtalanított kísérőm váratlan eltűnése. Egy órát állhattam ott, bámultam a távoli lidércfényeket és az árnyékokat, hátha visszatér, de aztán úgy döntöttem, inkább hazamegyek.

Visszatértem hát a sötét, rozzant szobába, és lefeküdtem az ágyba. Mereven bámultam a holdfény-tócsát a szoba közepén, de az árnyékok nem mozdultak. A hajnal hideg fénye lassan felváltotta az ezüstös holdfényt, hallottam, ahogy életre kel a város. Nem tudtam elaludni.

A következő napot az ablak előtt töltöttem a karosszékben. Megint elöntött az az ólmos fáradtság és a didergés, ami a kialvatlansággal jár – jól ismertem már ezeket a tüneteket. Lassan eltelt a nap, és megint leszállt az éjszaka. Néhány ablakban fény hunyorgott, aztán ezek is kihunytak, és a csendet csak pár tétova lépés zaja verte fel az utcákon. Lassan lecsukódtak a szemeim, de nem azonnal fel is nyíltak újra – valami homályos hiányérzet kínzott. Felkeltem, és kisétáltam a láphoz.

Néhány nappal kéretlen kísérőm eltűnése után rádöbbentem, hogy fáj az elvesztése. Nem láttam okát a távozásának – ahogy a jövetelére sem találtam magyarázatot. Egy éjjel aztán, amikor szél tépázta az ablak előtti fát, újra éreztem a férgeket. Amúgy is nyugtalanul aludtam, de mióta először beszéltem az árnyékkal, az undorító csúszómászók nem jelentkeztek. Most visszatértek, és pokollá tették az életemet. Úgy gondoltam, hogy az árnyék kergethette el őket – vagy parancsolhatta őket vissza oda, ahová valók, nem tudom.

Néhány napi álmatlanság után most tollat ragadtam, és leírtam ennek az időszaknak a történetét. Valószínűleg senki sem fogja elolvasni, de ez nem érdekel; a lényeg, hogy egy kis enyhülést hozott számomra, és segített összeszedni egy kicsit a gondolataimat. Most kimegyek a láphoz, és megpróbálom visszahívni az árnyékot.

A nap lassan felgördült az égre. A narancsvörös korong fénye bevilágította a vidéket, a madarak reggeli dalra fakadtak, a halászok hajói fölött a sirályok éhesen vijjogtak. A városban elindult a mozgás, de a mellette fekvő kis láp nyugodt volt, mint mindig – amúgy sem szokott erre járni senki. A sekély vízben a békalencse között egy sápadt, borostás, sovány alak feküdt; a szeme csukva volt, a száján nyugodt mosoly játszott, mintha csak aludna. Néhány pióca vette körül a holttestet, de már a legelszántabbak sem próbálták meg kiszívni a hideg, lassan alvadó vért belőle.

Jó éjszakát...
(2005)